– Hogyan vezetett az utad Bajától Hamburgig?

– Baján születtem, de nagyon korán egy Pécs és Bonyhád közötti kis faluba, Mázára költöztünk, a falusi zeneiskola és a helyi fúvószenekarok után pedig a pécsi konzi következett. Akkor még nem voltak hatalmas terveim a zenével: nem voltam igazán szorgalmas, de az alapvető muzikalitással nem volt baj. Amikor végeztem, felvételiztem a pécsi főiskolára és a Zeneakadémiára is – oda nem vettek fel –, és elindultam egy nemzetközi versenyen, amin junior kategóriában második helyezést értem el, első díjat pedig nem osztottak ki.

Pecze Boglárka

Alig egy héttel a verseny után Sabine Meyer játszott Budapesten, és csak emiatt utaztam fel Pécsről. Az a koncert nekem akkora élményt adott, hogy rájöttem, mit miért csinálok és mit szeretnék elérni a klarinétozással. A netről megtudtam, hogy Meyer Lübeckben tanít a férjével, Reiner Wehlével együtt, de mivel nem volt megadva e-mail cím, ezért a létező valamennyi főiskolai címre elküldtem a neki címzett levelemet, amit ő legalább harminckétszer meg is kapott. Ezután felhívtak engem telefonon, hogy ilyen még nem volt, és szeretettel várnak. Három hét múlva már ott voltam, hogy előjátsszak és felvételizzek. 2005-ben kerültem Lübeckbe, a Bachelor tanulmányaim alatt pedig egy évet töltöttem az Ensemble Modernnél ösztöndíjjal, és tulajdonképpen itt alakult meg a Trio Catch 2009-ben. Ezután Hamburgba költöztünk, ahol kamarazenét tanultunk az egykori Trio Fontenay csellistájánál, Niklas Schmidtnél. Én pedig ezalatt ingáztam Hamburg és Lübeck között.

– Az Európai Hangversenytermek Szervezete (ECHO) Rising Stars sorozatába a triótokat nevezték be, ami úgy tűnik, megcálolja azt a nézetet, mely szerint manapság a hangversenyszervezők, impresszáriók és ügynökségek a vonósnégyesen kívül szinte nem is látnak más kamarazenei formációban fantáziát. Ráadásul a kortárs zene a fő profilotok. Mesélj egy kicsit a Trio Catchről.

– Az International Ensemble Modern Akademie-n eltöltött egy év alatt csak kortárs zenét játszottunk. Nekem ez nem volt egyszerű, mert azelőtt szinte semmi kortárs zenét nem játszottam. Nagyon sok darabot kellett gyorsan, egyszerre megtanulni, teljesen új szituáció volt számomra. A többiek más háttérrel jöttek: Sun-Young sokat dolgozott együtt Stockhausennel a komponista utolsó éveiben, Eva pedig Svájcból jött, az ottani főiskolai rendszerben pedig már az első szemeszter során nagy gondot fordítanak a kortárs zene oktatására. Persze a kortársak mellett továbbra is fontos szerepet játszik az életünkben a klasszikus zene, de tudni kell arról, hogy mi van ma, milyen világban élünk. Sosem akartunk a trióval csak kortárs zenét játszani. A koncertszervezőknek szoktunk még Trio Catch plus programokat is ajánlani, ezeken más hangszeres vagy énekes vendéggel szoktunk fellépni, és igyekszünk kifejezetten olyan előadókat hívni, akik nem feltétlenül a kortárs zenei szférából jönnek.

Trio Catch

Ahogy mondod, ezzel tényleg megcáfoljuk a koncertszervezők „vonósnégyesen kívül más semmi” elvét, és nagyon örülünk, hogy jelölt bennünket a Kölni Filharmónia, a hamburgi Laeiszhalle Elbphilharmonie, Dortmund és Baden-Baden. Németországban sikeresek vagyunk a koncertjeinkkel, és nagyszerű, hogy most Németországon kívülre is eljuthatunk. A turné fele már a hátunk mögött van, és nagyon jó kritikákat kaptunk a koncertek után.

– Ezek szerint Németországban jóval nagyobb kultúrája és közönsége is van a kortárs zenének. A turné során eddig milyen tapasztalataitok voltak?

– A közönség nagyon nyitott, pedig több szervező is kifejezte az aggályait, hogy el fog menekülni a közönség, sőt nem jön el senki. Egyik koncertünkről sem menekültek el és a többi Rising Starsoshoz viszonyítva nincs kisebb közönségünk sem. Kölnben például tényleg nagy tradíciója van a kortárs zenének, teljesen természetes, hogy vannak ilyen koncertek és közönség is van. De például Amsterdamban nem volt könnyű megegyeznünk a programról, mert féltek a kortársaktól.

Trio Catch

Történetesen ott teltházas koncertünk volt, Johannes Maria Staud darabja után pedig mindenki állva tapsolt. Barcelonában Brahmsot és Lachenmannt játszottunk. Ott alig ismerik az ilyen zenét, viszont a Lachenmann-darab után még várt a közönség, mintha nem tudták volna, hogy vége van a koncertnek. Nagyon tetszett nekik. A legtöbb helyen pozitív tapasztalatunk volt, de szükség esetén mondunk egy-egy mondatot, ami általában segíti az értelmezést. Kíváncsian várjuk, hogy a magyar közönségnek hogy fog tetszeni a műsorunk. Már csak azért is, mivel nagyjából tíz éve nem játszottam Magyarországon, így ez a budapesti koncert nagyon fontos számomra. De a lányok számára is az.

– Téged mi fogott meg a kortárs zenében?

– A klasszikus zenei tanulmányok során az embert általában irányítgatják, terelgetik a tanárok, megmondják, hogy mit hogyan kell csinálni és hogyan nem szabad. A kortárs zenében viszont nincsenek meg ezek a tradíciók, tehát van egy hihetetlen nagy szabadsága, amivel valamit tudni kell kezdeni. Persze azzal is vigyázni kell, hogy az ember ne essen a ló túlsó oldalára: annyira azért nem lehet szabadnak lenni, hogy már szinte semmi se stimmeljen a kottában leírtakkal.

Lehet kísérletezni, ki lehet próbálni dolgokat. A kortárs zene megtanít nyitottnak lenni hozzáállásban és gondolkodásmódban, ami a klasszikus zenére is rávetül. Így a klasszikus darabok játszása közben is megpróbálunk bizonyos beidegződéseket elfelejteni, ami rugalmas előadásmódot eredményez. Ugyanolyan részletesen próbáljuk mi is a kortárs darabokat, mint egy vonósnégyes a repertoárját. Addig nem állunk ki a színpadra egy darabbal, amíg azzal mi magunk nem vagyunk megelégedve. Zsigerileg érezni kell ezt a zenét.

– A Rising Stars sorozat budapesti hangversenyein eddig ritkaságszámba mentek a kortárs darabok, a ti műsorotok jelentős része XXI. századi. Tulajdonképpen hogyan kerültetek az ECHO látókörébe?

– A Kölni Filharmónián keresztül. Amikor a trió megalakult, Helmut Lachenmann német zeneszerző felhívta a Kölni Rádiót (Westdeutscher Rundfunk), miután hallotta a darabját az előadásunkban. Annyira megtetszett neki, hogy szeretett volna egy új felvételt a darabból velünk. Így kerültünk kapcsolatba a WDR-rel, majd pedig Lachenmann más műveivel is foglalkoztunk, lemezre vettünk jó néhányat. A Kölni Filharmónia a WDR-től nagyjából ötven méterre található, és rendszeresen együttműködnek. A kortárs zenéért felelős szerkesztő találkozott a Filharmónia dramaturgjával és felhívta ránk a figyelmét, ami után kapcsolatba kerültünk egymással. Persze Kölnben és Hamburgban is játszottunk már korábban, szóval az ottani szervezők is hallottak bennünket.

Pecze Boglárka

– A magyar közönség számára nem igazán ismertek Christophe Bertrand, Illés Márton és Johannes Maria Staud alkotásai. Mesélnél róluk? Hogyan alakítottátok ki a műsort?

– Amikor megtudtuk, hogy jelöltek bennünket, végignéztük a repertoárunkat és készítettünk egy listát azokról a darabokról, amelyek különösen fontosak a számunkra és meg kell ismernie a közönségnek egész Európában.

Christophe Bertrand tragikus módon, fiatalon öngyilkos lett, Franciaország nagy reménysége volt, és ezt a darabot, amit játszunk tőle, a Kölni Rádió kortárs zenei részlege küldte el nekünk, hogy nézzünk bele, mert szerintük nagyon jó darab. Még akkor nyomtatott kotta sem volt belőle, a kéziratból pedig nem volt egyszerű kibogarászni a negyedhangokat jelölő nyilakat és egyéb jelzéseket. Bertrandra egyébként nagy mértékben hatott Ligeti.

Johannes Maria Staudhoz személyes kötődésünk van, hiszen Frankfurtban ismerkedtünk meg, akinek akkor még nem volt a mi trió-felállásunkra darabja, de több más kompozícióját külön-külön már játszottuk. Amikor jelöltek a Rising Starsra, megkértek bennünket arra, hogy gondolkodjunk el, ki legyen az a zeneszerző, aki erre a turnéra darabot írna nekünk, hiszen idén a sorozatnak az is a krédója, hogy minden együttes kap egy darabot valakitől, amit a turnén játszik. Így esett a választásunk Staudra, aki egy szuper művet írt, ami mindenhol közönségkedvenc.

Pecze Boglárka

Illés Márton szólódarabja csak Budapesten hangzik el a sorozaton belül. Tavaly áprilisban mutattam be, és mivel kérték, hogy jó lenne, ha tudnánk magyar szerzőtől is játszani valamit, ezért az ő darabja így került be a programba. Mártont egyébként Németországból ismerem, 2008-ban találkoztunk, nem sokkal az Ensemble Modern kurzusa előtt egy svájci klarinétos, Eduard Brunner révén, aki nagyon sok kortárs zenét rendelt zeneszerzőktől az elmúlt negyven évben. Ő hívott meg egy kurzusra, amelyen Márton is ott volt composer-in-residence minőségben. Nagy része lett a zenei életemnek, felsorolni se tudnám hirtelen, mi mindent játszottam, játszottunk már tőle. Tudni kell róla, hogy klarinétos zeneszerző, nagyon szereti a hangszert, van egy darabja például hat klarinétra és zongorára. De az operájában is van hat klarinét és a klarinétversenyében is ugyanennyi van még a zenekarban! A triónak írt darabot korábban, de már nagyon érett egy szóló mű is. Ő egyébként eljön a koncertre március 10-én.

– A koncert előtti nap délelőttjén a Régi Zeneakadémián egy workshopot is fogtok tartani Helmut Lachenmann egyik darabjával. Kiket vártok a workshopra és miről lesz szó?

– Lachenmann Allegro sostenuto című műve lesz a középpontban, amit már megalakulásunk óta játszunk. A Lachenmann-repertoárban igazából klasszikus modernnek számít. Abból a szempontból érdekes ez a mű, hogy nagyon klasszikus, letisztult a formája, van dallama, viszont mindezt különféle zajok, illetve azok színei hozzák létre. Ugyan nem játszunk benne negyedhangokat, de a füleket igencsak ki kell nyitni, hiszen néha annyira halk és pici finomságok vannak a különféle színek között, amikkel az ember nem találkozik gyakran. A hetvenes években fúvósokkal és vonósokkal dolgozott együtt, akikkel kipróbálta, hogy mi lehetséges ezeken a hangszereken a normális játékon kívül. Nemrég járt Hamburgban és mesélte, hogy neki van otthon egy hangszer-kertje, vagy jobban mondva hangkertje, amiből táplálkozik és inspirációt gyűjt. Erről a darabról azt nyilatkozta, hogy nagyon sok normális hang is van benne. Egy idő után tényleg elkezd egészen klasszikus módon virtuóz lenni. Persze erről meg azt mondta, hogy néha el kell hagyni a kertet, a Paradicsomot, hogy lássuk, milyen jó is volt ott.

Blaubart 007

Kékszakállúak Svájcból

Három svájci zeneművész, akik Magyarországi fellépésről álmodnak. Bartók operája elemi erővel hatott rájuk, szeretnék, ha a zeneszerző hazájában is eljátszhatnák a saját verziójukat. A Kékszakállú herceg vára náluk klarinéton, hegedűn és zongorán szólal meg. A Blaubart egy svájci klasszikus-jazz trió, melynek vezércsillaga Bartók.

Ezen a workshopon ezt a darabot szeretnénk bemutatni és motiválnánk mind a zeneszerzőket, zenetörténészeket és hangszereseket, valamint a kortárs zene iránt érdeklődőket, hogy jöjjenek el. Először csak részleteket fogunk eljátszani a műből és bemutatjuk a különböző játéktechnikákat, hangszerenként külön-külön és együtt is, ami hosszú folyamat lesz, hiszen egy félórás darabról beszélünk. Közben lehet majd kérdezni, akármit megnézni közelebbről. A zongoránál különösen érdekes technikák jönnek elő, amelyekre mindig nagyon sokan kíváncsiak. Egy szünet után eljátsszuk az egészet egyben, ami után tartunk még egy műhelybeszélgetést, ahol fel lehet tenni a kérdéseket, meg lehet vitatni a hallottakat. Nagy öröm számunkra, hogy a Zeneakadémia befogadja ezt a workshopot, a Goethe Intézet pedig támogatja a létrejöttét. Mindenki számára nyitott a program egy előzetes e-mail regisztráció után.

Trio Catch

– Nagy segítség, ha az előadó együtt dolgozhat a zeneszerzővel?

– Persze, de az első próbára ne jöjjön el egy zeneszerző sem. Már volt erre példa, hogy az első hangtól kezdve ott szeretett volna lenni velünk egy komponista, de az nem jó, hiszen időre van szükségünk. Az a tapasztalatunk, hogy a zeneszerzők eléggé nyitottak, pláne, ha olyan darabokról beszélünk, amelyeket kifejezetten nekünk írnak. Akkor már az írás folyamatában is részt veszünk, hiszen általában hoznak kisebb részeket, amikben nem biztosak, hogy megvalósítható-e úgy, ahogyan elképzelték. Staud esetében is így volt. Egyszer júniusban eljött Hamburgba, mert szüksége volt velünk két órára, hogy feltegye a kérdéseit. Olyanokra gondolok, hogy például elég nagy-e a zongorista keze egy hangköz átfogásához, megfelelő-e a basszusklarinéton a trilla. Attól függően, hogy milyen végeredményt akar hallani a szerző, elképzelhető, hogy a hangszeresnek van egy jobb ötlete a megvalósításra. A végeredmény ugyanaz, csak másik út vezet odáig.

– Hogy látod, hogyan lehetne ezeket a zenéket még vonzóbbá és értelmezhetőbbé tenni? A laikus közönség fiatal tagjait talán még hagyományos klasszikus zenei koncertekre is nehéz elcsábítani, nemhogy kortársakra. Vannak esetleg jó módszerek? Németországban például hogyan működik a közönség (ki)nevelése?

– Szerintem nagyon fontos, hogy a művész forduljon a közönséghez a koncerten és mondjon egy-két mondatot arról, amit játszik. Nem azért, hogy valami zenetörténeti okosságot osszon meg, hanem próbálja magát a közönség bőrébe képzelni. Ha ott ülök egy koncerten, és a művész veszi a fáradságot, hogy hozzám szóljon, hogy üdvözöljön engem a koncertjén, akkor más érzéssel ül be az ember. Olyankor úgy érzed közönségként, hogy neked játszanak, azért vannak ott a művészek, mert valamit adni akarnak. Enélkül nincs koncert szerintem. Persze előbb el kell jönniük a koncertre, és úgy érzem, inkább erre irányul a kérdésed. Fontos a gerilla propaganda, az, hogy az emberek meséljenek egymásnak a hallottakról, és átadják a hírt, hogy miért érdemes elmenni erre vagy arra a koncertre.

Mi most elindítottunk egy sorozatot Hamburgban, amely során minden egyes alkalommal egyetlen darabbal foglalkozunk egy órán keresztül: bemutatjuk a mi szemszögünkből, és többször is eljátsszuk. Ez itt Németországban működik, és a fiatalok is jönnek. Általában meg is kérdezzük, hogy miért jönnek el, használunk kis kérdőíveket, és rendszerint fontosnak tartják, hogy a művészt egy másik oldaláról, egészen pontosan az emberi oldaláról is megismerjék. Hiszen megismerik a munkafolyamatot, mivel a koncert keretében tulajdonképpen próba szituációt imitálunk. Kérdezhetnek, mi válaszolunk, utána odajöhetnek hozzánk beszélgetni, szóval nagyon nyitott és oldott hangulatú események ezek. Az a tapasztalatunk, hogy akik eljönnek az ilyen beszélgetős koncertekre, azok eljönnek olyanokra is, ahol ez nincsen, és akkor már teljesen mindegy, hogy mit játszunk, ha csak kortársat, akkor is ott lesznek. Szóval meg lehet őket nyerni.