Éppen Madridból tart haza, ahol szintén professzori állása van. Magyarországon nagy hagyománya van a kamarazenei oktatásnak, de mit lehet elmondani Spanyolországról?
A madridi Szófia Királyné Konzervatóriumban tanítok, Európa egyik legrangosabb privát zenei iskolájában, ahol nemzetközi tanári gárda működik, de a diákok is több országból érkeznek. Az elmúlt 25 évben sokat emelkedett a kamarazene presztízse, a spanyol zeneoktatás színvonala, sokat is áldoztak rá. Nagyon élvezem, hogy ott is tanítok.
A kamarazene műfaja egy olyan polgári közegben született, ami eredeti formájában már eltűnt. Ön szerint mi a kamarazene ideális megszólalási helye vagy módja?
Valóban úgy van, hogy Mozart, Schubert szalonok számára írták a kamaraműveiket, de azóta a hangszerek is sokat változtak. Egy Zeneakadémia méretű teremben, vájtfülű közönség előtt megélnek ezek a darabok, a zene be tudja tölteni a teret.
Fontos ehhez a vájtfülű közönség?
Úgy vélem, hogy a közönség „színvonala” hanyatlik, a zenészeké szerencsére nem. Több világhírű, korombéli kollégám beszámolt róla, de én is úgy érzem, hogy régebben létezett egy rendkívül értő közönség Budapesten, akik rögtön reagáltak, ha valami történt a színpadon.
Ma már szinte elvárják az emberek, hogy bombasztikus mutatványokat lássanak a színpadon, amiket kénytelenek vagyunk koncertnek nevezni.
Ezzel együtt mégis arra tanítom a növendékeimet, hogy ha a hallgató szereti például Mozartot, de unalmasnak tartja a koncertet, akkor mi, zenészek vagyunk a hibásak.
Tanár és muzsikus. Melyik élvez elsőbbséget?
Egyértelmű, hogy a tanítás az elsődleges tevékenységem. Alapvetésem, hogy ne mondjam meg, mit kell csinálni, ez a munka azért gyönyörű, mert a növendékekkel együtt kell megoldást találni a zenei problémákra. Őszintén szólva még ma is sokat tanulok tőlük, és inkább nevezném az együtt töltött időt workshopnak, mint tanórának. Pedagógus vagyok, de nem próféta, az én célom az, hogy a gyerekeknek kapcsolatuk legyen a zenével. Ha mozdul bennünk valami, akkor van értelme.
Úgy érti, hogy mozdul valami a fejekben?
Igen, fülekben és a lelkekben.
Elsősorban a fiúknál szokott előfordulni, hogy amikor először szerelmesek lesznek, hirtelen kinyílnak, és elkezdenek jobban játszani.
Ilyenkor egy hölgy megjelenése egy csapásra megoldja a reménytelennek tűnő helyzetet.
Milyen életkorú a legfiatalabb korosztály, akiket tanít?
Az egyetemi korosztállyal foglalkozom, de Budapesten és Madridban is vannak olyan 15-16 évesek, akik tehetségük révén bekerülhetnek a „nagyok” közé. De minden év augusztusában tartok kurzust Békéscsabán, ahol képviseli magát a negyven éven felüli korosztály is.
Van olyan életkor, amikor azt lehet mondani, hogy egy zenész megérett?
Szerintem nincsen. Rubinstein azt írja a könyvében, már a nyolcvanas éveiben, hogy lassan rájön, mit kell csinálnia, ha zongorázik. Én hatvanöt éves vagyok, és remélem, hallatszik, hogy a lelkesedésem a zene iránt töretlen.
Casals is azt mondta kilencvenen felül, hogy azért gyakorol minden nap, mert érzi a fejlődést.
Ha nem így lenne, ideje volna más munka után nézni.
Ahhoz, hogy valaki jó zenésszé váljon, szükség van a kamarazenélésre?
Most olvasom Yuval Noah Harari Sapiens című könyvét (amit egyébként ajánlok mindenkinek, ha nem is kell mindent elhinni neki), amiben a szerző azt írja, hogy az embert az emelte ki a többi élőlény sorából, hogy egy elvont, kollektív eszme érdekében tudott kooperálni. Ez a kamarazene tökéletes leírása. Ez egy nevelő hatású tevékenység, megtanít a társas viselkedésre. Megtanít arra, hogyan lehet másokkal úgy „kijönni”, hogy a saját egyéniségünket ne adjuk fel. Az utóbbi 10-15 évben egyébként a szólisták között is igen fellendült a kamarazenélés népszerűsége, olyan művészek zenélnek rendszeresen a műfajban, mint Perényi Miklós, Schiff András – vagy a fiatalabb generációból –, Várjon, Kelemen, Várdai, Baráti. Egyre több kamarafesztivált, kamarakoncertet rendeznek. Úgy tapasztaltam, hogy nem kell rá biztatni a növendékeket, mert a legjobb szólisták kamaráznak nálam a legtöbbet.
hírlevél
