Franciaországban születtél, és ott töltötted a kisgyermekkorodat. Fel tudsz idézni ebből az időszakból olyan élményt, emléket, amely hatással volt a művészi pályád alakulására?

Nem sok mindenre emlékszem, mert ötéves koromban költöztünk Magyarországra, de a szüleim már ott is beírattak egy csoportos zeneórára. Elvileg zongorázni tanítottak, de leginkább csak cukorkát ettünk, és filmet néztünk, csak néha pötyögtünk pár hangot. Abból a szempontból azonban mégis hatást gyakorolt rám ez a foglalkozás, hogy amikor hatévesen a zeneiskolában hangszert kellett választanom, a zongora már ismerős volt. Emellett maga a provence-i lét is beleivódott a személyiségembe, a mai napig szeretek oda visszajárni a családommal.

Hogyan jutottál el onnan, hogy gyerekként ismerős volt a zongora, odáig, hogy hivatásodul válaszd a hangszert?

Viszonylag egyenes utat jártam be. A váci Bartók Béla Zeneiskolában kezdtem a pályafutásomat, ahol Skripeczky Mariann volt a zongoratanárom. Neki köszönhetem, hogy most itt vagyok, ő szerettette meg velem a hangszert, illetve általánosságban a zenét is. Tíz éves koromtól elkezdett különféle zeneiskolai versenyekre vinni, ahol ilyen-olyan helyezést értem el, bár első sosem voltam. De ezt nem is bánom, mert

Ezeknek köszönhetően visszajelzést kaptam arról, hogy szorult belém némi tehetség. Ötödiktől nyolcadik osztályig a váci Piarista Gimnáziumba jártam, ennek a vége felé merült fel a pályaválasztást. Az addigi tapasztalatok, illetve a Mariann nénivel és szüleimmel való beszélgetés hatására úgy döntöttünk, hogy nyolcadikos koromtól magántanuló leszek, hogy felkészülhessek a felvételire a Szent István Konziba. Ide fel is vettek, Monostori Gábor lett a következő tanárom, aki szintén megkerülhetetlen személy a pályám szempontjából. Maga az István is rendkívül fontos hely volt, nagyon szerettem oda járni. Emberileg is sokat fejlődtem, jó osztályközösségem volt, és hát kamaszkorban sok hatás éri az embert, az első szerelmek meg hasonlók…

Pellet Sebestyén (Fotó/Forrás: Posztós János / Zeneakadémia)

Mi történt, amikor ismét dönteni kellett a jövőt illetően?

Egyértelmű volt, hogy a Zeneakadémián tanulok tovább, 2018-ban fel is vettek, Némethy Attila és Kemenes András lettek a mestereim. Elvégeztem három évet, de sokan mondták, hogy érdemes lenne utána külföldre menni. Kicsit feltérképeztem az európai egyetemeket, hol, milyen tanárok oktatnak, mikor eljutott hozzám a hír, hogy Fejérvári Zoltán pont a következő évtől kezdve fog a Bázeli Egyetemen tanítani, így hozzá felvételiztem. A svájci tanulmányaim alatt vettem pár órát Claudio Martineztől is, kamarakurzusokat látogattam, ahol külföldi zenészekkel muzsikáltunk együtt – ez szintén nagyon fontos impulzus volt, megmártózhattam a Magyarországon kívüli zenei világban. Két év után visszajöttem a Zeneakadémiára, mert megtudtam, hogy Várjon Dénes újra elkezd itthon tanítani. Nálunk, zenészeknél kevésbé a konkrét egyetem, inkább az adott tanár számít igazán. Így az utóbbi két évben ő és újra Kemenes András tanítottak, idén pedig lediplomáztam. Egyetlen nagyobb krízisidőszakom volt, 2023-ban, amikor komolyan megkérdőjeleztem, valóban zongorista akarok-e lenni. Amikor ezen túljutottam, akkor köteleződtem el igazán a hangszer mellett.

Mi okozta a krízist?

Létezik zenészek számára az a jelenség, hogy az egyik iskolában ők a legjobbak, aztán továbblépnek a következőbe, és kiderül, hogy vannak náluk sokkal kiválóbbak is. Velem ez akkor történt, amikor külföldre mentem. Ott volt Claudio Martinez, a sztártanár, aki engem fel sem vett, pedig hozzá is jelentkeztem. Körülöttem mindenütt az a sok tehetséges zenész, zongorista, és

Egyszer említette, hogy részt vett egy spanyol versenyen, amin talán hat évvel később én is elindultam. Fura, amikor mester és tanítvány között ilyen kicsi a korkülönbség, közben pedig azt éreztem, hogy zenei értelemben hatalmas egyéniségről van szó, számomra ő egyértelműen a géniusz kategóriába tartozik – miközben magamról tudom, hogy nem vagyok az. Így valahol bénító hatással volt rám a gondolat, hogy eljuthatok-e valaha az ő hihetetlenül magas szintjére. Persze hozzá kell tennem azt is, hogy mindez nagyon inspiráló is tud lenni. Viszont ha az ember ennyi tehetséget lát maga körül, fel kell tennie a kérdést, ő maga miért is akar zenélni. Emellett a külföldi élet nehézségei is közrejátszottak a válságérzetemben: akkoriban távkapcsolatban éltem a barátnőmmel, aki most már a feleségem, és miközben eléggé szociális lény vagyok, valamiért a környezetemben élőkhöz sem sikerült igazán közel kerülni. Mindebben az is szerepet játszott, hogy végig tudtam, haza akarok jönni, és olyankor egy kicsit más az ember hozzáállása, talán nehezebben alakulnak ki hosszabb távú és mélyebb barátságok.

Pellet Sebestyén (Fotó/Forrás: Valuska Gábor / Zeneakadémia)

Milyen meghatározó művészi hatások, tapasztalatok értek még Bázelban?

Meglepő volt megtapasztalni, hogy külföldön is milyen nagy hatása van a magyar zenei hagyománynak, illetve az ezt képviselő zenészeknek. Bárki jött mesterkurzust tartani, mindig felmerült Kurtág, Rados, Schiff András neve... A másik fontos hatás a különböző zenei iskolákkal való találkozás volt.

Ők is sok mindent magukba szívtak a mestereiktől, és amikor együtt zenélünk, gyakran a tanár instrukciói is megszólalnak. Egyébként érdekesek ezek a különféle oktatói szerepkörök, Fejérvári Zoltán Dmitrij Baskirovnál tanult, akihez majdnem én is jártam, csak sajnos abban az évben hunyt el, amikor felmerült bennem az ötlet. Az orosz pedagógia, amit itthon kevesen képviselnek, eléggé úthengerszerű, úgy hozza ki az emberből a maximumot, hogy közben néha összetörve érzi magát. Van olyan filozófia, amely szerint ez veszélyes, egészségtelen, és a tanárnak inkább mindig egy elérhető, következő lépcsőfokot kell kitűznie a növendék elé, át kell hidalnia a köztük lévő távolságot. Izgalmas kérdés, hogy ha majd egyszer én is tanítani fogok, mit fogok minderről gondolni, illetve érezhető lesz-e majd a tanításomon az orosz iskola, hiszen Baskirov tulajdonképpen a zenei nagypapám.

Várjon Dénesnél miért akartál tanulni?

Fejérvári Zoltánhoz hasonlóan őt is mindig a példaképemnek tartottam. Nagyon szeretem a felvételeit, és láttam, milyen hatást gyakorolt a magyar zenei életre, emellett ő is koncertező művész. Hasonló iskolát, zenei gondolkodást is képvisel, mint azok a tanárok, akikhez jártam, ide sorolnám Kemenes Andrást, illetve Wagner Ritát is. Ha az ember el akar menni egy tanárhoz, előtte általában vesz tőle néhány órát, mert attól még, hogy valaki zseniális, nem biztos, hogy együtt tud vele dolgozni. Várjon Dénes már ezen az „elő-órán” is nagyon szimpatikus volt, és örülök, hogy felvett az osztályába.

Él bennem egy konkrét kép is egy óráról, amikor kicsit távolabbról nézte a kottát, és végigénekelte az egész anyagot, hogy megmutassa, az egyik területből hogyan következik a másik. Akkor épp abban a fázisban voltam, hogy elszigetelt kockaként játszottam a részeket, külön-külön már megvoltak, de eléggé elhatárolódtak egymástól. Ő pedig nagyon jól tudta érzékeltetni – természetesen nemcsak élőszóban, hanem a zongoránál is –, hogyan függnek össze a zenei egységek.

Pellet Sebestyén (Fotó/Forrás: Posztós János / Zeneakadémia)

Most a Bartók Világverseny kapcsán beszélgetünk, de a különböző megmérettetések már eddig is szóba kerültek. Miért fontosak neked a versenyek?

Minden versenynek úgy indul neki az ember, hogy milyen jó lenne megnyerni, ha pedig nem ér el helyezést, akkor minden rossz. Én életemben egyszer lettem első helyezett, a Los Angeles-i Liszt Versenyen, de az is online volt, a Covid idején. Emlékszem, pizsamában voltam, mikor elküldtem egy-két, már meglévő felvételem. (nevet) Ettől függetlenül versenyekre kell járni, bármilyen lélekőrlőek is tudnak lenni. Ugyanakkor pozitív hozadékuk, hogy az ember az adott repertoárt a felkészülési idő alatt igyekszik a legmagasabb szintre felfejleszteni, ehhez nagyon jó, hogy vannak konkrét keretek. Nyilván koncertek esetében is hasonlóan történik, de a verseny kiélezettebb szituáció, hiszen különböző zongoristák mérik össze a tudásukat. A Bartók Világversenyen a szóló döntőig jutottam, a három forduló olyan volt, mintha egy héten belül három fellépésem lett volna, ami önmagában is nagyon hasznos. Ha valaki tizenöt évvel ezelőtt azt mondta volna, hogy a Zeneakadémia Nagytermében fogok szólóban játszani, és ilyen jól sikerül a program – mert a három fordulóból a szóló döntőt éreztem a legerősebbnek –, szerintem kinevettem volna.

A weimari Liszt-versennyel a Covid alatt próbálkoztam meg először, akkor nem volt közönség, csak hátul ült a zsűri, ezért rettentő lámpalázas voltam, el is rontottam. Amikor viszont másodjára tértem vissza, már sikerült koncerthangulatba kerülnöm, és sokkal jobban éreztem magam a versenyen. Most a Bartók Világversenyben is az volt a legpozitívabb élmény, hogy a lelkes budapesti közönség előtt játszhattam, és nagyon jó visszajelzéseket kaptam.

Miben volt még más a Bartók Világverseny, mint a többi verseny, amin indultál?

Igazából ez a kulcs, fontosabb különbséget nem tudok mondani. A külföldi versenyekre az ember elutazik, már ez elviszi sok energiáját, aztán ott nem ismer senkit. Itthon viszont a koncertek után odajöttek a „rajongóim”, az ismerősök, a volt zongoratanáraim elmondták, milyennek találták a játékomat, régi kamaratársaim gratuláltak. Nagyon jólesett a szeretet és a támogatás, ami körüllengett. De közel állt hozzám a repertoár is, Bartókkal az élen. Pont a szóló döntő után, ahol a Szonátát játszottam, fogalmaztam meg, milyen sokat számít, hogy tudok magyarul, hogy négy évig jártam néptáncolni, és ebben a kultúrában szocializálódtam. Ez már maga egy zenefilozófiai kérdés: lehetséges-e egyáltalán nemzetközi versenyt szervezni Bartók zenéjéből? Persze léteznek külföldi zenészek is, akik fantasztikusan játsszák a darabjait, de kevés olyan szerzőt tudnék mondani, akinél ennyit számít a nemzeti hovatartozás. Persze a kérdés más komponistáknál is felmerül, volt olyan tanárom, akinek meggyőződése volt, hogy Bachot csak az játsszon, aki tud németül. Én nem tudok, mégis szoktam, lehet, hogy ezért meg lehetne kövezni.

Pellet Sebestyén (Fotó/Forrás: Kondella Misi)

A repertoárból Bartókon kívül mi állt még közel hozzád?

Liszt műveit is nagyon közelinek érzem, már évekkel ezelőtt is rendszeresen játszottam őket, nem véletlen, hogy kétszer is indultam a weimari Liszt-versenyen. Sokáig azt mondtam, ha valaki rákérdezett, hogy úgy gondolom, a romantikus zene a leginkább az enyém. Azóta ez egy kicsit átértékelődött, előfordult például, hogy egy koncert után mestereim visszajelezték, egy Haydn- vagy egy Bach-mű sikerült a legjobban. Pedig Bachnál mindig azt éreztem, hogy nagyon intellektuális zene, én meg inkább ösztönös, csapongó, érzelmes típus vagyok. De talán nem is jó, ha az ember beskatulyázza magát, úgyhogy igyekszem tágítani a repertoáromat. De persze nem véletlenül választottam az első fordulóban Liszttől az f-moll transzcendens etűdöt, a harmadikban pedig a Dante-szonátát. Debussy prelűdjei is fontosak nekem, a francia kötődésem miatt, és izgalmas volt kortárs darabbal is foglalkozni. A második fordulóban választhattunk Papp Mátyás és a koreai Hanuri Lee műve közül. Úgy éreztem, az utóbbi közelebb áll a személyiségemhez, jobban megragadhatónak éreztem a zenei világát, nagyon élvezetes is volt a művel dolgozni, illetve előadni.

Idén elkezdted a doktori képzést a Zeneakadémián. Mi a terved vele, és milyen kutatási területet választottál?

A hosszú távú célom az lenne, hogy ha tanítani fogok, minél magasabb szinten tehessem, ehhez a doktori képzés az előfeltétel. Most kipróbáltam magam néhány magántanítvánnyal, intézményben még nem nyílt rá lehetőségem, de szívesen visszamennék akár a Szent István Konziba is, ha lehetne. Középiskolában kezdenék, később pedig akár a Zeneakadémián is tanítanék. A tapasztalat azt mutatta, hogy

Nem mintha nem szeretném a gyerekeket, csak míg náluk a praktikus dolgokkal kell inkább foglalkozni, hogy melyik ujjat hova kell tenni, később egyre inkább a zenéről lesz szó. És persze a gyerekeknél jól kell ismerni a fejlődéslélektant, én pedig még nem végeztem el a tanárképzést, ahol ezt tanítják. Ma a fiatalabb korosztályt amúgy is nehéz megfogni, mindenféle kreatív eszközökre van szükség, hogy akár csak harminc percig is fenntartsuk a figyelmüket. A kutatási területem pedig a humor és a zene kapcsolata, egészen pontosan az a munkacímem, hogy A humor szerepe Joseph Haydn hangszeres művészetében.

Pellet Sebestyén a verőcei kávézóban (Fotó/Forrás: Éder Vera)

Pár éve azt nyilatkoztad, hogy a koncertezés a fő célod, most viszont sokat beszélsz a tanításról. Hogyan képzeled majd el a két terület szerepét a pályádon?

Továbbra is a koncertezés szerepel az első helyen, ugyanakkor nagyon kevés olyan zenészről tudok, akinek megadatott, hogy kizárólag előadóművészként megéljen. Nem azt mondom, hogy a tanítás kényszer, mert élvezem, de ha ott tartana a pályám, el tudnám képzelni, hogy egy ideig csak koncertezzek. Közben már van egy négy és fél hónapos kisfiam, ilyenkor az embernek el kell gondolkodnia azon, hogy ne csak magát, de a családját is el tudja tartani. Ezért merült fel az intézményes keretek közti tanítás és a fix jövedelem kérdése. A doktori képzés is jó ilyen szempontból, hiszen ösztöndíjat kapunk. A koncertezés viszont sokkal hosszabb távú befektetést igényel, olyan pályaívet szeretnék bejárni, amely során szép lassan, lépcsőzetesen építem fel a karrierem. Bár most is vannak hangversenyeim, ami szerintem az én koromban kivételes helyzetnek számít, de lehet, hogy csak tíz év múlva lesz elegendő bevételem belőlük. De már a jelenlegi helyzetért is nagyon hálás vagyok, hogy csak egy példát mondjak, mesterem, Fejérvári Zoltán tudomásom szerint a húszas évei elején nem volt elárasztva koncertfelkérésekkel, Kocsis Zoltán támogatta, de elsősorban kamarazenével és zenekari cselesztázással kereste a kenyerét. Majd harmincévesen úgy döntött, ad magának egy utolsó esélyt, és elindul a montréali zongoraversenyen, amely lökést adott a karrierjének.

Mert ha túl korán híres lesz, és koncert jön koncert után, akkor nem marad idő az önfejlesztésre. A tavalyi volt az első olyan évadom, amikor egymás után jöttek a fellépések, és rájöttem, ennél többet nem is tudnék úgy elvállalni, hogy fel tudjak készülni arra a szintre, amit magamtól elvárok.

Nagyon nehéz a zenészek helyzete, amint látom, jóformán a legtehetségesebbek sem tudnak előadóművészként azonnal megélni, amikor befejezik a Zeneakadémiát.

Ez a keserű valóság. A probléma nyilván összetett, összefügg azzal, hogy a klasszikus zene, sőt általában a művészet hanyatlófélben van, egyre kevesebben járnak koncertre, szűk a piac, viszont nagyon sok a jó zenész. Kapásból fel tudnék sorolni tizenöt olyan zongoristát, akik megérdemelnék, hogy szerepelhessenek.

Pellet Sebestyén a verőcei kávézóban (Fotó/Forrás: Éder Vera)

Ezzel a hanyatlással te mit tudsz, akarsz kezdeni azonkívül, hogy magas színvonalon játszol?

Nagyon szeretem művelni a közönséget, ez kezd egyfajta missziómmá válni. Egyes koncerthelyszínek azért fontosak nekem, mert ott olyan emberekhez tudom eljuttatni a zenét, akik nem feltétlenül hallgatnak klasszikusokat. Például Verőcén van egy kis kávézó-söröző, a Zsengélő Café, ahol néha olyan esteket adok, hogy közben mesélek a művekről.

A volt iskolámba, a Piarista Gimnáziumba is meghívtak, és azt gondoltam: ha már ilyen körülmények között játszom, miért ne kombinálhatnám egy kis előadással, amely során mesélek a művek keletkezéséről, és közben előre megmutatok zenei részleteket, ezekkel színesítve a műsort? Az ilyen alkalmakról mindig nagyon jó visszajelzéseket kapok. Mesélte a húgom, aki akkor még oda járt iskolába, hogy az egyik osztálytársát nem érdekelte a koncert, ezért vitt magával horgolnivalót, aztán semennyit nem haladt vele, mert annyira érdekesnek találta, amiket meséltem.

Hol, mikor hallhat téged legközelebb a közönség – akár hagyományosabb keretek között?

A következő projekt a Szent István Filharmonikusok által szervezett Felfedezőúton című sorozat. Ennek során egy negyvenperces, Beethovenre fókuszáló előadás kerül színre sok alkalommal, Zugló, illetve a környező kerületek diákjai előtt. Én októberben húsz alkalommal fogok szerepelni, így körülbelül hatezer fiatal előtt lépek fel. November 12-én a Zeneakadémia Solti termében hallhat a közönség, ahol Balogh Ádámmal játszunk négykezes formációban egy Brahms-szimfóniatételt. Aztán január 3-án a Régi Zeneakadémián Tomasz Mátéval lépünk fel, akivel egyszer már nagy sikerrel koncerteztünk a Solti teremben, ezt a rádió is leadta. Szerintünk azért sikerült ennyire jól az az est, mert rengeteget készültünk, legalább negyven órát próbáltunk rá. Azért foglalkoztunk ennyit a műsorral, mert egyrészt nagy élmény volt a közös munka, másrészt a lehető legmagasabb minőséget vártuk el magunktól, és addig próbáltunk, amíg azt nem éreztük, hogy leástunk a darabok legmélyére. A mostani koncertnél is hasonlóak a terveink. Várhatóan februárban lesz egy Belépés családostul-kamarakoncert Gödön, ahol többek között Brahms Kürttrióját is játsszuk Krulik Eszterrel és Börzsönyi Mátéval. A verseny kapcsán is kaptam két felkérést, a MÁV Szimfonikus Zenekarral április 30-án lépek majd fel, a Bartók Emlékházban pedig jövő évadban, szeptember 26-án, Bartók halálának évfordulóján. Ezekre mind sok-sok szeretettel várok minden kedves érdeklődőt!

Fejléckép: Pellet Sebestyén (forrás: Kondella Misi)