Kezdjük a lényeggel. A kiváló trombitás kellő öniróniával kezelte karmesteri ténykedését, s ennek többször - mindig ízléssel - hangot is adott. Csak reméljük, hogy ez az önirónia nem puszta póz, s a mostani alkalmi kiruccanást még sokáig csak alkalmi kiruccanások követik majd. Mert az meglehetősen világosan látszott, hogy az egyébként különösebb karmesteri közreműködést nem igénylő darabok dirigálásával Boldoczki távoli és számára még ismeretlen vidékre merészkedett - igaz, elmondása szerint kifejezetten a zenekar kérésére. Ráadásul - a terem adottságaiból következik - egy hatalmas tükörrel szemben kellett a karmestert mímelnie, s bizonyára e látvány kellően frusztrálta is.
A koncert Vivaldi C-dúr concertójával (RV 537 - kettősverseny trombitákra) indult. Boldoczki és a társául szegődött Kovács Kálmán felszabadultan és otthonosan mozgott a darab nem túl komplikált világában. A két concertáló hangszer visszhang-elvű imitációi pedig meglepően jól mutattak a zajos tükörteremben.
Felemás érzéssel hallgattam a következő műsorszámot, Mozart F-dúr divertimentóját (K 138). A koncertmesteri irányítás nem igazán jutott érvényre, a muzsikusok leginkább arra törekedtek, hogy nagyjából együtt legyenek. E nem igazán összetett partitúrát rutinos muzsikusok össze is tudják játszani, más kérdés, hogy egy pusztán összejátszott Mozart-divertimentónak van-e értelme, művészi súlya, jelentősége és jelentése. Talán a kérdésfeltevésből is érezhető, hogy nem sok. Meglehetősen tagolatlan és karakterszegény előadást hallhattunk. Még arra is volt példa, hogy a zenekar érezhetően túl akar esni egy periódusnyi területen, mert semmilyen elképzelésük nincs róla. A középső tétel egyértelmű fiaskó, az első többé-kevésbé elfogadható volt. A zárótétel viszony úgy szólt, mintha egyszerre több vonósnégyes játszaná. Ahány második hegedű, annyi értelmezés - de ezt elmondhattam volna a többi szólamról is.
A műsorlapon nyitánynak aposztrofált Händel-szvit (HWV 341) obligát trombitaszólóit természetesen Boldoczki játszotta, a tőle megszokott magabiztossággal, fényes hangszínnel, pregnáns ritmikával és intelligens tagolással. Számomra az első hangversenyrész legkiegyensúlyozottabb produkciója ez volt. A rövid szünetben a zenekar kicserélődött, a MÁV Szimfonikusok vonósai átadták helyüket rézfúvós kollégáiknak. Akinek dolga volt, haza is mehetett. A többség azonban maradt. A kollegiális érdeklődés ott tartotta őket.
E második koncertrészben ismert vagy kevéssé ismert művek fúvószenekari átiratai, illetve eredeti kompozíciók hangoztak el. Ekkor avanzsált a trombitaművész karmesterré. A sor Dukas Fanfárjával indult, a hangzás meglehetően világosan jelezte, hogy akusztikai értelemben szűkös a hely. Sebaj, Dukas Fanfárja talán nem olyan jelentőségű mű, hogy ne lehetne feláldozni az akklimatizálódás oltárán. A későbbi műsorszámokat ugyanis az elme bámulatos korrigáló képességének köszönhetően már kiegyenlítettebbnek hallhattuk.
A Carmen-szvitből játszott tételek fúvósátiratban annak hangoztak, aminek feltehetőleg az átíró is szánta - térzenének. Más kérdés, hogy szívesen vettem volna, ha a térzenészek fél-profi státuszára nem kellett volna magamat figyelmeztetni. Az persze mindig üdítő és szórakoztató - most is az volt -, amikor az eredeti mű híres Habanérájának stilizált gitárhangzását a tubás stilizálja.
Tóth Péter Balkán Expressz című darabját korábban vonósokon (tizenkét csellón?) hallottam, így azt hittem, hogy a most hallott „rezes" változat az átirat. A mű interneten is elérhető kottájába pillantva azonban világossá vált, hogy ez az eredeti. Így a balkáni jelleg nemcsak a ritmus aszimmetrikus zakatolásában (a kezdeti 7/8 finoman elbonyolódik a mű közepére...), hanem a kusturicás hangzásban is kifejezésre jut. No, ez a mű virtuóz dirigenst kíván, ezt Boldoczki is bevallotta a mű elhangzása után. Nem könnyű ugyanis összeboronálni az egyes szólamokat, s ha ez most többé-kevésbé sikerült, az elsősorban a Boldoczki által vezetett begyakorlásnak volt köszönhető.
Carminchael érzelgős dalát (Stardust) igen szépen játszotta az együttes kürtöse Kovács Gergely, és a kíséretben öröm volt felfedezni a harsonások puha akkordjait és a szordinált trombiták által játszott érdekes effektusokat. Sajnos az átirat készítőjéről a műsorlap nem tudósított.
A hivatalos program utolsó darabja Joseph Jean Baptist Laurent Arban Velencei karneválja volt, Horváth Balázs adaptációjában. A nagy hangszer-metodológus zeneszerzőként igen jelentéktelennek tűnik, leggyakrabban játszott variációsorozata (lényegében etűdök) igen csenevész invencióról árulkodik. Boldoczkit dicséri, hogy szólójával a valóságosnál értékesebbnek tűntette fel a művet.
2010. április 9. 18:00
Festetics Palota
MÁV Szimfonikus Zenekar
Vez. és trombitán km.: Boldoczki Gábor
Vivaldi, Mozart, Händel, Dukas, Bizet, Tóth Péter, Carmichael és Arban művei
Festetics-bérlet
hírlevél
