Negyven év telt el a C’est la guerre 1962-es operaházi premierje óta. Fiatal zeneszerzőként aligha gondolta, hogy ilyen gazdag utóélete lesz ennek az egyfelvonásosnak...
Már csak azért sem, mert az egyfelvonásos operák sorsa általában mostoha, nehéz őket beilleszteni a műsorrendbe. Puccini hármat is írt, s ezeket egy estén eljátszani túl hosszú lenne, külön viszont rövidek, és nehéz melléjük párt találni. Ritka az olyan szerencsés párosítás, mint a Parasztbecsület és a Bajazzók, amelyek "ikertestvérekké” váltak, pedig két különböző zeneszerző, Mascagni és Leoncavallo írta őket. A C’est la guerre felújításainál is időről időre felmerült ez a probléma. Amikor két éve az Operaház újra műsorára tűzte, azt szerettem volna, hogy – egy korábbi, sikeres debreceni előadás mintájára – másik darabommal, a Lysistratéval együtt játsszák, de erre akkor nem volt lehetőség. Így került a keserű tragédia mellé a diákszínjátszás világából merítő, bukolikus zsánerkép, mesterem, Farkas Ferenc Furfangos diákok című balettje. Most viszont úgy gondoltuk, hogy egy olyan operát helyezünk a C’est la guerre mellé, ami hangvételében, stílusában közelebb áll hozzá. Ez egyik első tanítványom, Vajda János műve, a Mario és a varázsló, az utóbbi évtizedek egyik legjobb magyar operája. Szerencsésnek tartom ezt a párosítást, a két opera együtt exportképes is lehet, s nem bánnám, ha idővel ugyanúgy összenőnének, mint a Parasztbecsület és a Bajazzók.

Talán nem véletlenül említette Puccini nevét. Több elemzésben is olvashatjuk, hogy a C’est la guerre a Puccini-operák kései magyar megfelelője.
Puccini A köpeny című egyfelvonásosának tematikáját, konstrukcióját példaképnek tekintettem. Ez a mű azt bizonyította, hogy nemcsak mitologikus, balladisztikus témákról, nagy történelmi eseményekről, nemcsak Fülöp királyról, Normáról, a mantuai hercegről vagy A kékszakállúról lehet operát írni, hanem a bennünket körülvevő drámai helyzetekről, hétköznapi emberekről is. A legfontosabb a feszültségteremtő erő, ami nélkül az opera műfaja nem létezhet. A C’est la guerre-ben vannak "puccinis” vonások, de nem hiszem, hogy ez baj lenne.

A komponálás óta eltelt négy évtizedben nyilván rengeteget változott a zeneszerzői stílusa, szemléletmódja. Soha nem gondolt arra, hogy átdolgozza, aktualizálja fiatalkori operáját?
Nem, mert bár a komponáláskor harmincéves voltam, a C’est la guerre-t nem tekintem fiatalkori – s mint ilyen, elvetendő vagy átdolgozásra szoruló – műnek, sőt mindmáig az egyik legfontosabb darabom. Ez ugyanis valóban opera, zenedráma, amiből Magyarországon nem sok született. Bartók Kékszakállúja vagy Kodály Háry Jánosa például – bármennyire is remekművek – nem tekinthetők igazi operának, a C’est la guerre viszont igen. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy saját magamat Bartókhoz vagy Kodályhoz mérném. Talán nem érti félre, ha azt mondom, a C’est la guerre-t ma sem tudom meghatottság nélkül végighallgatni, s azon is elcsodálkozom, hogy kezdő zeneszerzőként honnan tudtam ilyen sokat az életről, a színpadról, a fájdalomról és a keserűségről. A válasz szinte magától adódik: kamasz voltam a második világháború idején, s a megélt élmények, a háborúban elkerülhetetlen személyes mozzanatok gyorsan érlelik az embert. Egy pillanatra sem voltam hajlandó beletörődni, hogy ártatlan embereket koncentrációs és hadifogolytáborokba hajtanak, hogy a szép életre vágyó emberiség egymást gyilkolja. Amikor megírtam a C’est la guerre-t, emlékművet akartam állítani a má-sodik világháborúnak, az emberi kiszolgáltatottságnak. Szomorúan látom, hogy ez a tragikus opera máig sem vesztett aktualitásából: nem emlékmű, inkább figyelmeztetés az emberiségnek. Azért sem gondolom, hogy operámat aktualizálni kellene, mert úgy látom, hogy egy olyan előadói nemzedék is felfedezte magának, amely az 1962-es premier idején még nem is élt.

A C’est la guerre holnapi előadásán nem csak zeneszerzőként vesz részt: tizenkét év után szerepet vállalt az Operaház vezetésében, egyelőre tanácsadóként. 1986 és ’90 közötti főigazgatói működése küzdelmes volt; miért döntött a visszatérés mellett?
Szeretem az operát, és úgy érzem, az elmúlt évtizedekben sok mindent megtanultam a zenés színházról. A hatvanas években Szinetár Miklóssal együtt vezettük a Petőfi Színházat, s pályám során nemcsak operákat, hanem színházi kísérőzenét is írtam. Amikor 1986-ban megkaptam a főigazgatói felkérést, örültem a feladatnak, és azt reméltem, jobban csinálom majd, mint az elődeim. Voltak is eredmények: sok értékes produkciót hoztunk létre, jó néhány fiatal, tehetséges énekest, karmestert, rendezőt próbáltunk ki a négy év alatt. A szakmai – és elsősorban az anyagi – problémák azonban megoldhatatlannak tűntek, s ezért szinte természetes volt, hogy a legjobb magyar énekesek külföldre mentek. Egy idő után úgy éreztem magam, mint egy hadvezér, akinek az összes tisztje átállt a másik oldalra. Naponta 14-16 órát dolgoztam, de reménytelen küzdelem volt, aminek a végére egészségileg is összeomlottam. Amikor a kilencvenes évek elején – orvos barátaimnak köszönhetően – biológiailag és szellemileg is újjászülettem, zeneszerzőként is elkezdődött egy újabb, intenzív alkotói korszakom, amit olyan darabok fémjeleznek, mint a II. vonósnégyes, a Pygmalion, a Szabó Lőrinc- és a József Attila-kantáta, a Zongoraverseny és a II. szimfónia. Eszembe sem jutott, hogy visszatérjek a zenei közéletbe, még kevésbé az Operaházba. Szinetár Miklós 1996 és 2001 közötti főigazgatói korszakában ugyan művészeti tanácsadó voltam, de ez informálisan működött, legfeljebb negyedévente volt egy megbeszélés. Az elmúlt évadban a Győriványi-féle vezetés elképesztően szakszerűtlenül irányította az Operaházat, amiről nekem határozott véleményem volt, de semmilyen formában nem akartam beavatkozni – az újságírói megkereséseket is elhárítottam. Idén tavasszal viszont már úgy éreztem, tenni kell valamit a politikával átitatott, rossz hangulatú, lelkileg megnyomorított színházért, s arra gondoltam, talán még nem annyira fehér a hajam, hogy ne tudnék segíteni. Az Operaház ma viszonylag tisztességes anyagi körülmények között dolgozhat, s ennek még akkor is örülni kell, ha a régóta megérdemelt pénz szinte "tévedésből”, egy ostoba, idétlen politikai játszma részeként hullott az ölébe. Az új kormány minden-esetre állja az előző által adott szót, megadja a korábban meg-ígért támogatást. Biztos vagyok benne, hogy jó légkörben már rövid távon is komoly eredményeket lehet elérni, mert tehetségekben most sincs hiány.

Ha Szinetár Miklós jelenlegi megbízott főigazgató megnyeri az éppen most zajló pályázatot, és újabb négy évre kinevezik, ön lesz az Operaház zenei irányítója. Szokatlan, hogy nem egy gyakorló karmester tölti be ezt a tisztséget...
Ott lenne mellettem első karmesterként Kovács János, én viszont nem dirigálnék, hanem a színház teljes zenei vezetése, a repertoár kialakítása tartozna hozzám. Az lenne a feladatom, hogy figyeljem az előadásokat, a közönség reakcióját, és ébren tartsam a művészi felelősségtudatot. Az opera reneszánszát éli, itthon is telt házat vonzanak az előadások, érdemes tehát foglalkozni a fiatal tehetségekkel, mert a műfajnak van jövője. Ha Szinetár Miklós lesz a főigazgató, a következő négy év legfontosabb feladata, hogy utódokat neveljünk. Nem az az elsődleges cél, hogy idehozzunk évadonként négy-öt világsztárt, középszerű és gyenge külföldi énekesekre pedig nincs szükség. Azt szeretnénk, hogy felnőjön egy új előadóművész-generáció, amely a hétköznapi előadásokban is ünnepi színvonalat produkál. Ez a cél most minden másnál – így a zeneszerzői alkotómunkánál is – fontosabb számomra.