Fidelio Súgó: Honnan jössz éppen?

Máté Balázs: A Wiener Akademie-vel volt turném: Bécs, Doborján, azután Flandria, végül Bad Kissingen. Ez egy régihangszeres, barokk–klasszikus zenekar, de már romantikus műveket is játszottunk, a legkésőbbi zene talán Bruckner volt. Most Beethoven és Liszt volt műsoron, ezért is játszottunk Doborjánban.

FS: Brucknernél mit keresnek a régi hangszerek?

MB: Ó, hát óriási különbség van: a régi fúvós hangszerek, a vonósoknál a bélhúr stb. – sokat számítanak.

FS: Ilyenkor lényegében modern hangszert használsz, bélhúrokkal?

MB: Ha XIX. századi zenét játszunk, akkor igen. A modern hangszer nem is helyes kifejezés, mert amit ma modern csellónak gondolunk, lényegében XIX. századi. Modern fejlemény csak a fémhúr, meg hogy támasztólábat használnak.

FS: Milyen hangszereken játszol? Volt a kezedben viola pomposa, amire állítólag Bach a D-dúr szvitet írta?

MB: Ez nem egyértelmű. Játszható viola pomposán és cello piccolón is. Mivel Bach a csellószvitekhez sorolta, azt gondolom, hogy inkább a cello piccolo a megfelelőbb hangszer, a lemezemen is ezen játszottam. Bachnak vannak olyan kantátái, amelyekben használ G-d-a-e’ hangolású hangszert, csak egy oktávval a hegedű alatt; vagy C-G-d-a-e’ hangolásút, amelynek hangterjedelme egy kvinttel nagyobb a csellóénál. Tehát cello piccolo is kétféle van.

FS: Klasszikus zenét min játszol?

MB: Beethovenig még a barokk csellómon, ami XVIII. századi felépítésű hangszer. Aztán van egy basszushegedűm (franciául basse de violon), ami egy nagy testű csellóra emlékeztet, sokkal mélyebb hangszínű is, mint a cselló. Ez a viola da braccio-, azaz hegedű-családhoz tartozik, annak volt a basszus tagja. Az a lényege, hogy általában egy nagy szekunddal mélyebbre hangolták, mint a csellót, azaz B-re, de ugyanúgy kvintekben. Kicsit nehézkesebb rajta játszani, nagyobb fogások is vannak, ugyanakkor viszont sokkal inkább basszus-karakterű.

FS: Nyilván előfordul, hogy egy koncerten belül is hangszert váltasz. Mekkora nehézséget okoz?

MB: Nem olyan veszélyes... ugye, a próbák során az ember már hozzászokik. Igyekszem úgy rendezni, hogy a műsor egyik felében az egyik hangszeren kelljen játszani, szünet után a másikon.

FS: Hogyan indult az Aura Musicale története?

MB: A Concerto Armonico romjain alakult az együttes. Lehetett látni, hogy mivel a két művészeti vezető messzire költözött (Finnországba, illetve Monacóba), már nem lehet szó folyamatos zenekari működésről. Viszont addig eltelt már tízegynéhány év, ez volt a szívügye mindenkinek, és mindenki bánkódott efölött. Van egy közös zenei anyanyelvünk, amit az évek során kialakítottunk, és milyen szörnyű, hogy ez el fog múlni. Akkoriban, 1994-ben, ha jól emlékszem, volt egy Biber-operaprodukció, amire meghívták a Concerto Armonicót. Ott hetekig össze voltunk zárva, és akkor fogalmazódott meg bennünk, hogy újra kell formálni az együttest. 1995 ben mondtuk ki, hogy új néven, az én vezetésemmel elkezdjük, és 1996 januárjában volt az első nyilvános fellépésünk Würzburgban a régizenei napokon. Óriási siker volt, nagyon remek kritikák jelentek meg.

FS: Hányan vagytok?

MB: Ami a hangszerösszeállítást és az együttes nagyságát illeti, ez eléggé rugalmas, 3-4 fős kis kamaraegyüttestől fölfelé mindent tudunk játszani. A legnagyobb létszámú előadásunk talán a h moll mise volt nemrégen. Ebben jópár „új arcot” is foglalkoztattunk, főleg fiatal hegedűsöket. Nagyon jó, hogy a legújabb generáció tagjai között is vannak, akik érdeklődnek, és egy ilyen próbamunka során már kiválóan bele tudtak illeszkedni a játékstílusunkba.

FS: Az együttes már 12 éves múlt, és azalatt lemezek sora...

MB: Nagyon szerencsés dolog, hogy a Hungaroton igazgatója, Hollós Máté kedveli a mi muzsikálásunkat. Az ő törekvése, hogy első felvételeket készít, és ebben nagyon jó partnerre lelt az Aura Musicale meg a magam személyében. Sok olyan ismeretlen zenét halmoztam föl kutatómunkám során, ami ilyen módon megjelenhet lemezeken. Javarészüket már eljátszottuk koncerteken is, és rendszerint nagy sikerük van. Ez azt bizonyítja, hogy számtalan érték lapul még a könyvtárak, archívumok mélyén (és most már részben az én szekrényeim mélyén). Az 1700 körüli zene a gerinc, de kirándultunk már korábbi és későbbi irányba is. Azt hiszem, Haydn volt a legkésőbbi zene, amit játszottunk. Az a fő problémánk, hogy nincs menedzsment, miközben az együttest zenei minősége mégis alkalmassá tenné arra, hogy sokkal több koncertet adjunk. Kellene egy háttér, ami a "szekeret tolja".

FS: Honnan került elő Kusser?

MB: Teljesen véletlen volt. Egy zeneműboltban jártam, és a polcról leemeltem egy kottát. Egészen szimpatikus volt: nyitány, tánctételek és karaktertételek. Belelapoztam az utószóba, amely az 1832 es Walther-lexikonból idézi Kusser életrajzát, és azt írja, hogy „a magyarországi Pozsonyban született Kusser”, és leírja a karrierjét is – no álljon meg a menet, gondoltam. Ha Pozsonyban született, akkor magyar vonatkozása is van ennek a szerzőnek. Megvettem, hogy nézzük meg gyorsan, és lenyűgözőnek bizonyult a muzsika. Hamisítatlan Lully-stílusú zene, mert Kusser Lullynél tanult Párizsban. Mégsem epigon, hanem szinte purcelli módon továbbfejleszti ezt a zenei nyelvet, hallatlanul polifon a szólamvezetése, Lullyvel szemben sokkal kidolgozottabbak a középszólamok. Rendkívül eredeti muzsika. Persze tudni kell azt, hogy az eredeti kotta szerint csak négyszólamú vonóskar, 2 oboa és fagott játszik. Continuónak viszont lennie kell. Ezen kívül előbukkan még egy-két helyütt, hogy „trio des flutes”, tehát háromszólamú fúvóstételek, ahol furulyán vagy fuvolán kell játszani – és akkor megindult az ember fantáziája. Vannak fanfárszerű tételek, és nézem a témát: csak natúrhangokat tartalmaz, ami gyönyörűen játszható trombitán! Ugyanígy az induló jellegű tételekben. Aztán Les Chasseures, „A vadászok”: gyönyörűen játszható kürtmenetek a témában – azonnal meghangszereltük. Egy indulóban ott a helye az ütőhangszereknek is: timpani, kisdob. Ilyen módon sikerült a lemezen és az élő előadásokban is ezt a zenei anyagot újrahangszerelve nagyon változatosra formálni. A darabok maguk is változatosak, hol tánctételek, hol karaktertételek követik egymást, és komoly zenei élményt nyújtanak. Ebből két CD született 3-3 szvittel, nemrég jelent meg a második.

FS: Később a szerzőkben egyre növekvő individualizmus alakult ki, de ha visszafelé megyünk az időben, korábban nyilván a társszerzőséget is elvárták az előadótól.

MB: Hogyne! Ennek a legékesebb példái Monteverdi és korának operái, amelyek nagy része kétszólamú, tehát egy énekszólam és basszus, gyakran még számozás sincs. Hogy ez nem így hangzott el, az nyilvánvaló, hiszen az Orfeóban szereplő hangszerek listáját a szerző megadja ugyan a mű elején, ám a partitúrában azután alig van rájuk konkrét utalás. Elég hihetetlen, hogy az Orfeóban 20-30 fős zenekart alkalmaz Monteverdi, és 2 vagy 3 szólam van a kottában. Kreatív módon kell az előadónak viszonyulni a zeneműhöz, társszerzőként közreműködni. Számomra a régizene-játszás nem azt jelenti, hogy „ezt sem meg azt sem”, hanem hogy „ezt is meg azt is”. A régi kotta nagyon szűkszavú, szinte azt mondhatjuk, hogy vázlatos. Vagy azt mondom, hogy itt két szólam van írva, semmiféle dinamika nincs, és akkor ezt két szólamban, mindenféle dinamika nélkül játszom el – ez a kottahűség. A másik lehetőség az, hogy az egész tudásanyag birtokában azt mondom, hogy ha itt két szólam van leírva, akkor lehetséges, hogy ez három, négy szólam, nem tudom hány muzsikus, és ha nincs írva semmiféle dinamika, az nem azt jelenti, hogy nincs is neki dinamikája. Egy kottaképnek több különböző legitim olvasata is lehetséges, és talán a legrosszabb az, amikor nem csinálok semmit, nem adok hozzá semmit, hanem csak purista módon azt játszom el, ami a kottában van. A cél az, hogy az ember az eredeti kottából, annak a tudásanyagnak és szellemiségnek a birtokában, amelynek a XVII-XVIII. századi előadó is birtokában volt, tudjon az előadási jelek nélküli kottaképből muzsikát varázsolni. Egy értelmes muzsikus ezt a zenét gazdagon, dinamikusan fogja játszani. Minden előadás új kaland és új esemény lesz.

FS: Mikor szembesültél először azzal, hogy a kotta nem szent?

MB: Már viszonylag korán, mert nagyon jó tanárom volt a konziban, Szilvásy László. Ő csodálatos módon felnyitotta az ember szemét. Sohasem azt hajtotta be az emberen, ami a kottában van, hanem próbálta megvilágítani, hogy a zene hogyan viselkedik. A Zeneakadémián azután Radosnál és Kurtágnál is a zenei gondolat kifejtése volt a lényeg, s rádöbbenhetett az ember, hogy ezt egy világ választja el a kottaszöveg mechanikus felmondásától. Emlékszem, Kurtágtól milyen kőkemény kritika volt, mikor – persze a maga végtelenül szeretni való módján – azt mondta valakinek: "Nem, nem, Maga könyveli!" Persze amikor a régizene-őrület belépett az életembe, az valami lenyűgözően új dolog volt, egy csomó döbbenetes, és izgalmas élményben, felfedezésben volt részem. Elkezdtem falni az ilyenfajta felvételeket, és kollégáimmal belemélyedtünk a témába. Spányi Miklós, Szűts Péter, Csalog Benedek – jó kis csapat, afféle „kemény mag” volt ez akkor.

FS: Visszatérve, az együttesben még mindig kizárólag magyarok játszanak?

MB: Nem, most már erősen kibővült, az én külföldi kapcsolataim révén szívesen jönnek külföldi muzsikusok is. Például a h moll miséhez, amelyhez nagy apparátus kell, hívtunk egy svájci kürtöst, svájci fuvolást, a másik fuvolás német, a kontrafagottos észt volt...

FS: Hogy szólhat egy barokk kontrafagott???

MB: Csodálatosan! Ez egy 3 méter magas hangszer, egy nagy fa alkotmány, nincs összehajtva, mint a klasszikus meg a modern kontrafagott, csak kétrét van hajtva, mint egy gigantikus barokk fagott. Lenyűgöző! Azért alkalmaztunk kontrafagottot, mert 4 éve játszottuk a János-passiót, amelyben van egy rejtélyes felirat a basszusszólamban: bassono grosso. Számomra a leginkább értelmes magyarázata a feliratnak, hogy kontrafagott, mégpedig azért, mert azt is tudjuk, hogy volt a János-passiónak legalább egy előadása, ahol nem működött az orgona. Ezért aztán írt Bach egy csembalószólamot, és feltehetően ugyanezen az előadáson hangzott el a darab kontrafagottal. Miért? Mert az orgona 16 lábas regiszterét pótolta vele, tehát fontos volt neki, hogy szóljon ez a regiszter. Igen ám, de ebből az következik, hogy Bach a continuót a 16 lábas regiszterrel játszotta! Ezzel teljesen új képet kapunk a Bach-féle continuóról. Ez nem az a szinte alig hallható kis ládaorgonán előadott meleg levegő volt, hanem egy szólam, méghozzá a 16 lábas regiszterben is szólt. És ebből nekem egyértelműen az következik, hogy a Bach-féle templomi zenében, ha van nagyorgona, akkor tessék használni a tételek java részében a 16 lábas regisztert, ha pedig nincs, az ideális megoldás az, ha a 16 lábast kontrafagottal, egy Bach által legitimált megoldással pótoljuk. A mai régizenei előadói gyakorlatban ez teljesen szokatlan. Pont ezek a dolgok azok, amelyek gazdagítják számomra a barokk zenéről meg a hangzásvilágról, az előadói gyakorlatról alkotott képünket.

FS: Némely szerzőnek életében egyszer-kétszer "elsült a keze", remekművet alkotott, azon kívül viszont semmi maradandót. Mi a helyzet Kusserrel?

MB: Amiről egyelőre be tudok számolni, hogy ez a 6 zenekari szvit, amelyeket eljátszottunk, egytől-egyig mind remek. Azonkívül terveink közt szerepel Kusser egyik minioperájának felvétele, az utrechti békekötés alkalmából íródott (amikor Kusser már Dublinban volt udvari szerző), egy allegorikus személyeket felvonultató minioperát írt erre az alkalomra, amelyben megénekli a béke diadalát. Ez egy picike opera, nagyon izgalmasnak ígérkezik. Most folynak a próbálkozások, hogy hogyan lehetne finanszírozni ezt a viszonylag nagy apparátusú felvételt.

FS: Mondj valamit a következő terveidről!

MB: Éppen most kaptam egy felkérést: valószínűleg hamarosan Quantz-fuvolaversenyeket fogunk játszani. Aztán közeleg a Haydn-év, amikor megint szép dolgok várnak ránk. Korábbi dolgokhoz is szeretnék fordulni, esetleg Monteverdi vagy kortársai zenéjéből előadni. Viola da braccio-consortra íródott zenékkel is nagyon szívesen foglalkoznék, szoktam is Frescobaldi canzonáiból játszani ezt–azt. Próbáltunk Purcell-fantáziákat is, egyszerűen lélegzetelállítóak! Emiatt sajnálom, hogy nem gambázom, mert ezeknek az ideális megszólaltatója egy gamba-consort.

FS: Nem is akarsz errefelé mozdulni?

MB: Egyszerűen nincs időm! Loholok...