Judit többféle kötődéssel is bír: amikor ugyanis édesapja, Polgár László szerződést kapott a zürichi operába, a család is Svájcba költözött. Az azóta Zürichben élő zongoristát arról kérdeztem, hogy ő hol érzi magát leginkább otthon, és természetesen beszélgettünk édesapjáról is, aki január elsején lenne hatvanhat éves.
- Legutóbb mikor koncertezett itthon?
- 2009-ben és 2010-ben többször is felléptem Magyarországon. Három évvel ezelőtt az Óbudai Társaskörben adtunk egy koncertet édesapámmal, Schubert Téli utazás dalciklusát játszottuk, amit nem sokkal ezután a Miskolci Operafesztiválon és Debrecenben is előadtunk. Budapesten legutóbb 2010-ben a Zsidó Nyári Fesztiválon adtam dalestet.
- Ezek szerint jól kérdeztem, az "itthon" önnek még mindig Budapestet jelenti, pedig tizenöt éves kora óta Svájcban él.
- Igen, lassan már többet éltem Svájcban, mint Magyarországon, de magyar az anyanyelvem, a magyar kultúrában nőttem fel, a családommal magyarul beszélek. Nagyon sok meghatározó élmény fűz Budapesthez és Magyarországhoz. Eleinte nem szerettem Svájcban élni, nem volt könnyű a beilleszkedés. Ma már viszont úgy érzem, hogy Zürich a második otthonom, itt él a családom, a barátaim, a társam. Mostanában már az akcentusom sem hallatszik, nem veszik észre, hogy nem vagyok svájci. Ha viszont megkérdezik, honnan jöttem, mindig azt mondom, hogy magyar vagyok.
- A programjuknak is az otthon, a haza van a középpontjában. Hogyan állt össze ez a Lent a völgyben című műsor, melyiküknek jutott eszébe?
- Az ötlet Leilától származik. A nagymamája norvég, és nagyon sokszor jár a szünidőben Norvégiába, a nyelvet is remekül beszéli. Először arra gondolt, hogy adjuk elő Grieg népdalfeldolgozásait, ezután kiválasztottunk néhány német dalt is, hiszen a német az anyanyelve. Sibeliust is belevettük a műsorba, aki ugyan finn, de svéd népdalokat zenésített meg, és a svéd nyelv olyan közel áll a norvéghoz, hogy ez sem volt probléma. Aztán persze magyar népdalokat is választottunk, Dvoráktól pedig német versekre írt dalokat. Ezt a műsort egyszer már megszólaltattuk Bernben, a budapesti koncert után egy hónappal pedig a nürnbergi operaházban játsszuk.
- Változik valamennyit a program annak függvényében, hogy épp melyik országban vannak?
- Igen, a budapesti koncert előtt kicsit megváltoztattuk a műsort, belevettünk még egy Kodály-dalt, és a ráadás is magyar dal lesz.
- Gondolom, ezeknél segítenie kellett Leilának, hogy tökéletes legyen a kiejtése.
- Persze, de nagyon jó nyelvérzéke van. Amikor magyarul énekel, szerintem nem is lehet hallani, hogy nem ez az anyanyelve. A svéd és a norvég szövegeknél meg ő segített nekem, hiszen dalkísérőként minden szót pontosan értenem kell, és tudni, hol van a hangsúly. Minden nyelvnek megvan a maga dallama és ritmusa, és ez a zenében is benne van, ha azt nem érzed, nem tudod úgy játszani.
- Elsősorban énekesekkel dolgozik a színpadon. Elég, ha ugyanazt a zenei nyelvet beszélik, vagy önnek a jó személyes kapcsolat is fontos?
- A daléneklés egy intim műfaj, ami szorosabb kapcsolatot igényel az előadók és a közönség között. Nekem fontos a kölcsönös szimpátia, szerintem így könnyebb kommunikálni és egybeolvadni a színpadon. Nekem az a tapasztalatom, hogy akivel zeneileg jól megértjük egymást, azzal általában emberileg is egy hullámhosszon vagyunk. Leilával például együtt tanultunk a Zeneakadémián, jártunk közösen dalkíséret-órára is, és gyakran mentünk így, ebben a duó-felállásban mesterkurzusokra és versenyekre. Körülbelül nyolc éve dolgozunk már együtt.
- Olvastam egy régebbi interjúját, ahol azt mondta: nem igazán szereti a rivaldafényt, és azt, ha a középpontban van. Ez változott valamit, vagy most is szívesebben lép fel énekessel, mint egyedül?
- Ez nem változott. Nem vagyok szólista típus, jobban érzem magam, ha kamarazenét játszhatok. Szerintem ez a sportban is így lehet, van, aki egyéniben, van, aki csapatban tudja a maximumot adni. Úgy érzem, hogy nekem igazán a dalkíséréshez van tehetségem. Annyira vonzódom ehhez a műfajhoz, hogy a koncertdiploma megszerzése után három évig csak dalirodalommal foglalkoztam.
- A beszélgetésünk elején említette az édesapját, és az utolsó közös budapesti fellépésüket. Több feszültséget jelentett önnek, ha őt kísérte a színpadon, vagy éppen ellenkezőleg: nagyobb biztonságban érezte magát vele.
- Mindkettő igaz. Zeneileg - azt hiszem - közös nyelvet beszéltünk, és az óriási tapasztalata biztonságérzetet adott nekem is. Szárnyakat adott a bizalma, de egyben nagyobb elvárással és felelősséggel is járt.
- Nyilván sokat beszélgettek egymással szakmáról. Melyik az a gondolata, amit ön átvett és teljesen magáévá tett?
- Nagyon sokszor mondogatta, hogy ebben a szakmában nem lehet megsértődni, és ezt nekem is meg kellett tanulnom. A fellépések kapcsán pedig azt mondta, hogy a színpadon meg kell nyílni. Nem mint magánszemély, hanem abban a szerepben, amit a színpadon játszom. Ezen dolgozom.
Tobias von Glenck: Kopf Kino Kantaten - zene Alkmini E. Boura rövidfilmjéhez, km.: Polgár Judit (zongora)