Nem érti, miről gavarittyoltam a vastagbetűvel szedett fenti szövegben? Így beszél a Gépnarancs Alexe, akit Beethoven szimfóniái hangolnak az erőszakra. Éppen száz éve született a kultuszregény alkotója, a 20. század egyik legjelentősebb polihisztora. Mintegy harminc regénye mellett színdarabokat, forgatókönyveket, irodalmi tanulmányokat írt, műfordítással és nyelvészettel foglalkozott. Személyes beszámolók szerint mindezt gyakran egyszerre végezte: míg a teavíz forrt, Burgess lejegyzett egy szépirodalmi ötletet, aztán eszébe jutott valami egy tanulmányhoz. Vagy hozzáírt pár ütemet készülő szimfóniájához.

Anthony Burgess (1917-1993)

Burgess ugyanis zeneszerzéssel is foglalkozott, sőt, többször kifejezte, hogy

Édesapja bárzongorista volt, édesanyja énekesnő, a fiatal Burgess pedig már tizenévesen komponált. Lenyűgözte Beethoven és Debussy, a színvak művész beszámolója szerint A faun délutánja rádióközvetítését hallgatva érzékelt először színeket.

Több mint 250 zeneművet írt, és ahogy az törvényszerű egy ilyen tudós művész esetében, zenéje rendkívül eklektikus. Éppúgy merít a klasszikus korszakokból, mint a jazzből és a popból. Természetesen az angol későromantikus iskola hatott rá legerőteljesebben: Elgar, Delius, Holst, Walton és Vaughan-Williams. Komponált a tévé és a színház számára, sőt a Gépnarancs színpadi adaptációja számára is írt kísérőzenét.

Kultúrsznob volt. Feldolgozta a modern irodalom két legmagasabb presztízsű művét. Musicalt írt Joyce Ulysseséből, kamaradarabokból álló szvitet T. S. Eliot Átokfölde c. költeményéhez. Elítélően nyilatkozott a popzenéről, amelyből – lévén a fiatalok műfaja – hiányzik az élettapasztalat. Nem volt híján önbecsülésnek sem.

Három sírhelyet foglalunk önnek. Egyet a testének, egyet a könyveinek, egyet az egójának

– írta valaki neki egy gyűlölködő levélben. Gyakran beszélt a tévében, egyik nap a Canterbury mesékről, másik nap zenéről, harmadik nap újságírásról. „Nem tartozott a szerény emberek közé” – mondta róla Alan Roughley, az Anthony Burgess Alapítvány elnöke. Ugyanakkor lenyűgözően közvetlen volt, akárkit és akármikor meghívott egy beszélgetésre a lakására.

Anthony Burgess (1917-1993)

A lusta reggeleket nem ismerte, többnyire komponálással kezdte a napot:

utánozom Bachot, és legalább az expozíciót megírom egy fúgához.

Amikor bemutatták III. szimfóniáját, első nyilvánosan előadott zenekari művét, már megírta a Gépnarancsot, sőt elkészült Kubrick sikeres és botrányos filmje is. Mégis, ahogy mondta: „az első pillanat volt, amikor művészi sikert éreztem.”

Burgess zenei hagyatékának mostoha sors jutott. Az 1970 előtt született művei elvesztek, de a későbbi alkotásoknak is csak töredéke elérhető. Burgess zeneszerzőként korántsem olyan eredeti, mint íróként, viszont érdemes nála megfigyelni a művészeti ágak fúzióját. Írásai zenei gondolkodásról árulkodnak – Napoleon Symphony c. regénye például az Eroica struktúrája alapján készült –, zeneművei pedig gyakran irodalmi ihletésűek.

Mégis, Burgesst a kedvenc koktélja leírásával tudnám a legjobban jellemezni, amelyet a hóhér vérének hívnak (The Hangman's Blood).

Egy korsóba duplákat töltök az alábbiakból: gin, whisky, rum, portói és brandy. Ezt egy kis üveg barna sör követi, és az egészet felöntöm pezsgővel...

Lágy íze van, eláraszt az eufória és nagyon ritkán okoz másnaposságot.”