- Mi volt előbb: a zene vagy a sakk? 

- Már egészen kisgyermekkoromban hegedültem, alig hogy meg tudtam fogni a hegedűt. Évekig hegedültem, de sajnos vagy szerencsére - ki tudja - tizenkét éves koromban a sakk berobbant az életembe. Karácsonyi ajándékként. Tehát viszonylag későn jött a sakk, főleg ahhoz képest, hogy ma mikor kezdik a fiatalok. Ennek is köszönhető, hogy még ma is aktív játékos vagyok. Nem voltam ugyan egy lusta gyerek, de azt gondoltam, a sakk könnyebben biztosítja a megélhetésemet, mint a zene, kevesebbet kell tanulnom ahhoz, hogy kiemelkedő legyek. Igen hamar jöttek is az eredmények. A hegedülés fokozatosan kiszorult az életemből. Tizenkilenc évesen az olimpiai csapat tagja lettem, el kellett döntenem, merre induljak el. 

- Így nem basszbaritonként, hanem sakkorzóként lett ismert. Mikor fordult újra az éneklés felé? Kik fedezték fel, kik lettek a tanárai? 

- Amikor hazafelé tartottunk a jereváni sakkolimpiáról és majd szétesett a gépünk, azt mondtam a kollégáknak, látjátok, ha énekes lettem volna, most az én különgépemmel repülnénk, a MET-ből tartanék haza. De persze az is lehet, hogy a zalaegerszegi kórus tagja lennék. (P. L. Zalaegerszegen született) Akkor kezdtem el énekelni tanulni, amikor beláttam, hogy világbajnok már nem lehetek. Huszonöt évi tanulás van mögöttem; volt egy mentorom, akinek a nevére talán emlékeznek többen: Tutsek Piroska. Ő a negyvenes éveknek ismert drámai szopránja. Nem énektanárom volt, csak meghallgatott. A meghallgatásomon ült ott egy zongorista, megkérdezte, hogy mit játsszon, és én azt mondtam, hogy egy olyan magyar operettdalt szeretnék énekelni, amit a Svéd Sándor is énekel, mert nekem ő az egyik idolom. Mire a Piroska odafordult a zongoristához, „mondd drágám, a Sándor mit is szokott énekelni", és én ettől, hogy ilyen jól ismeri a Svéd Sándort is, majdnem elájultam. Énekeltem valamit, és azt mondta, „Lajoskám, nagyon szép a hangja, és érződik rajta, hogy az énektanárok még nem rontották el". Az első komoly tanárom Sziklai Erika volt, akivel legalább hét évig gyötörtük egymást. 

- Ön basszbariton... 

- Úgy is mondhatnám, hogy hősbariton. A hangszínem egyértelműen bariton. De a hangomnak a kezdetektől volt mélysége is, ezért is tudom például elénekelni az Erkel Gara-áriáját is: ez két oktávos ária, F-től F-ig kell tudni énekelni. 

- Ön is az eredeti Egressy jegyezte szöveget és Erkel zenét veszi majd elő az Erkel-napokon? 

- Nem egy Erkel-opera szövegét próbálták modernizálni a 20. században. Amikor a Gara-áriával elkezdtem foglalkozni, már valóban rögtön a szöveggel problémáim adódtak: három különböző szöveget találtam. És én e háromból gyúrtam össze egyet, mindegyiknek megadva a kellő tiszteletet. A zenei hangsúlyok nem mindig követik az Egressy Béni-szöveg hangsúlyait. 

- Az Ön korában énekesek már vissza szoktak vonulni az énekléstől, Ön pedig mintha most lenne énekesként ereje teljében. 

- Nagy szerencsém van, mert a hangom még most is fiatalos. Ezt annak köszönhetem, hogy a hangom nincs túlterhelve, nem énekeltem Operában, én mindig csak azt énekeltem, amihez kedvem volt, ami az érdeklődésem felkeltette. Van egy elég széles operaária-repertoárom függetlenül attól, hogy soha egy szerepet nem tanultam meg. 

- Úgy tudom, Ön különösen a német dalok előadásában jeleskedik, kevesen tudnak annyi liedet, mint Ön. 

- Én már rögtön a tanulmányaim elején a dalok felé fordultam. Csak olyan nyelven énekelek - mivel fontos a daloknál a szövegértés, a szöveg artikulációja -, melyet többé-kevésbé beszélek is. A legjobban angolul beszélek, de angolul nem énekelek, énekelek viszont németül, olaszul, természetesen, oroszul és magyarul. Más a lied és az orosz románc világa, az orosz románcokat orosz korrepetitorokkal tanultam meg. Ismerem a dalkultúrát, de mindig tanulok új dolgokat: tavaly volt a Mendelssohn-év, és én neki korábban csak kamara- vagy szimfonikus műveit ismertem, ekkor derült ki számomra, hogy milyen gyönyörű dalokat is írt. Tavaly többször is elénekeltem ezeket.