Sajnos ez a Figaro házassága, amely most középáras sorozatban újra kiadásra került, nem az ő főszereplésére alapozódik. Ha feltétlenül nők között kell keresgélni, akkor a grófnét éneklő Lucia Popp, aki kicsit öregecske hang, de éppen emiatt a hervadásban rejlő melankóliát nagyon elegánsan és választékosan fejezi ki. És persze Agnes Baltsa, aki kemény, fiús és drámai Cherubino-hangjával számomra a legjobb azok között, akik valaha ezt a szerepet lemezre énekelték, végigjárja a teljes skálát pimaszságtól kétségbeeséséig, megható szerelemtől a szexista hülyegyerekig. Mellettük azért elég nehéz lenne kitűnni, és Barbara Hendricks erősen nazális, de nagyon bájos hangszínével nem is tud sokat mondani Susannáról, csak hogy ez egy helyes lány, aki körül – de nem által – zajlanak az események.

És a hölgyeknél még érdekesebbek a férfiak. A grófot Ruggero Raimondi énekli, aki valahogy ez idő tájt (1985) döntötte el, hogy fölhagy hangjának állandó színezésével, sötétítésével, elfogadja saját magát, és tudomásul veszi, hogy ez a furcsa, basszusnak túl világos, baritonnak túl borús hang önmagában is érdekes.

Tényleg az: olyan élveteg, erotikus töltés van benne, annyira vonzó és taszító egyszerre, hogy Raimondi új szerepkörbe talált vele, és Almaviva gróf mellett meghatározó érvényű Scarpiákat is énekelt.

Még különösebb a lemez Figarója, a belga José van Dam (persze művésznév, az igazi Joseph van Damme, és az ember azt még érti, hogy a Joseph-et megváltoztatta, de vajon mi baja lehetett a vezetéknév végi e betűvel?), aki a másik irányba járta meg Raimondi útját, szép, szabályos baritonként próbálkozott időnként basszusszerepekkel. Kezdetben akarata ellenére, nem mert nemet mondani Herbert von Karajannak, aki az ő hangján képzelte el Sarastrót.

Mint közös Varázsfuvola-lemezükről kiderült: a dolog nem ennyire egyszerű, mélységek is kellenek hozzá. Van Dam pályája két meghatározó szerepe Escamillo és Figaro, de amíg Escamillóból kétszer is meglehetősen jó eredménnyel készített lemezt, a másik szerepben nem sikerült művészetét a maga teljességében megörökíteni: Karajannal közös Figarójuk a sztárszereposztás ellenére is furcsán és érthetetlenül bágyadt, ezen a Neville Mariner által vezényelt albumon pedig elsősorban van Dam egészen kivételes énekesi kultúrája és okossága érződik, de a hangban már nincs annyi fiatalság és vitalitás, amennyi a borbély esetében elvárható lenne.

Különös, mert ma, amikor annyit beszélnek túltermelésről, dömpingről, lerobbant komolyzenei piacról, egy ilyen történet, mint van Damé mégis arról szól, hogy nem túl sok a lemez, hanem éppen ellenkezőleg. Túl kevés. És ami kimarad, azt utólag már nem fogja bepótolni senki. (Mozart: Le nozze di Figaro – Philips, 1986–2002)