Sohasem hittem volna, hogy valaha is hiányolni fogom, miért nincs két, sőt több orgona is a Művészetek Palotája pódiumán. Nem Bach koncertnyitó Esz-dúr preludium és fúgájának impozáns megszólaltatása közben forgattam e gondolatokat, hanem az előadó saját szerzeménye, a „Strófák" hallgatása közben. Teljesen lenyűgöztek a változatos, izgalmas hanghatások, a mélyről jövő zenei gondolatok, melyeket elektroakusztikus hangkeltő eszközként magnószalagon rögzített hanganyag tett különlegessé, s vált az ezzel folytatott zenei párbeszéd a kamarazenélés magasiskolájává. Ekkor kívántam meg egy pillanatra, hogy legyen ott még két vagy három orgona, ami szintén beszáll e párbeszédbe. Azonban nem a hiányérzet mondatta ezt velem, hanem a jó érzés keltette telhetetlenség. Hamar kiderült, hogy a darab sokkal több, mint öncélú akusztikai különlegesség, mély zenei programjával afféle művészi hitvallás. Azé a művészé, aki a hetvenes éveiben járva, egy gazdag életúttal a háta mögött, komolyan veszi hivatását s legfőképpen a muzsikát.
A saját szerzemény mellett orgonaátiratai is nagy szerepet kaptak Szathmáry Zsigmond hangversenyén. A modern zene után immár a romantika parádéját fogadhatta a közönség. Egy előadótól, aki orgonista és zeneszerző is egy személyben, nem meglepő, hogy újabb darabokat ültet át hangszerére. Az már annál inkább érdekes, hogy ehhez olyan szerzőket választott, akik egy sort sem írtak orgonára. Dvořák- és Muszorgszkij-muzsika ennél fogva ritkán szólal meg orgonahangversenyeken, noha - remélhetőleg - ezek után gyakrabban. Szathmárynak köszönhetően a IX. szimfónia ("Az Újvilágból", e-moll, op. 95), valamint Muszorgszkij Egy éj a kopár hegyen című zenekari művének átiratai gyarapítják immár az orgonista repertoárt. Az utóbbi mű „zabolátlan" hangszerelésével, démoni karakterével fergetegesen szólalt meg a Müpa grandiózus hangszerén, mely egyaránt dicséri átíróját s előadóját. A virtuóz hangszerkezelés, a hangszínek iránti tökéletes érzékenység mind-mind nagyszerűen vizsgáztak e darabban. A Dvořák-mű elhangzó 2. és 4. tétele időnként eszembe juttatta, hogy átiratot hallok, s különösen azt, hogy az orgona, bármennyire is billentyűs hangszer, valójában fúvós. A választott regisztráció, különösen a gyors tételnél, a fúvószenekar asszociációját keltette bennem. Ennél az egy műnél éreztem, hogy nem vált „igazi" orgonadarabbá, ami azonban nem von le művészi értékéből, mivel az est többi darabjához hasonlóan szintén tökéletes zenei tolmácsolásban szólalt meg.
A Liszt-átiratot az Orpheusból Alexander Gottschalg, Liszt Ferenc személyes jó barátja készítette, ki maga is nagyhírű orgonista volt, s tanácsokkal is rendszeresen ellátta a szerzőt orgonára írott szerzeményeinél. A kompozíció lelke csorbítatlanul átsugárzott a maga religiózus hangvételével, a regisztrációs lehetőségek színes tárházával. Szathmáry, Liszt műveinek hiteles és értő tolmácsolójaként, része annak a tradíciónak, amelyre a magyar orgonista hagyomány oly büszke lehet.
Végül, de nem utolsó sorban ejtsünk szót az esten elhangzó Bach-művekről, melyek mint a Clavier Übung III. kötetében az Esz-dúr preludium és fúga, körülölelték a hangversenyt. Azonban itt a fúga a preludiumhoz társult, s a műsor hivatalos zárása a c-moll passacaglia volt. Szathmáry Zsigmond Bach-interpretációja a magas zenekultúrával rendelkező, tapasztalt művész megnyilvánulása. Sok vitára adott már okot az Esz-dúr preludium (BWV 552) ritmizálása, széles táborokat alkotva a hagyományos előadás és a túlpontozás hívei között. Szathmáry a hagyományos mellett voksolt, melyet nyugodt kiegyensúlyozottsággal vezetett végig. Szólamvezetésére ugyanez a mértéktartás volt jellemző, hagyta, hogy a remekmű maga mutassa meg önmagát, semmit nem hangsúlyozott túlzottan, nem regisztrált hivalkodóan. A Bach-művek tökéletessége iránti alázat levett róla minden előadói sallangot, intellektuális és technikai fölénnyel, tökéletes zeneiséggel tárta elénk Bach zenei világát. A két Bach-ráadás egyikében, a C-dúr toccatában (BWV 564) szárnyaló pedáltechnikáját is megcsodálhatta a nagyérdemű.
A technika kifogástalansága mellett alapvetően jellemezte játékát egyfajta lágyabb ritmizálás, mely elválasztja őt azon orgonista előadóktól, kiknél a precíz billentés egyfajta „varrógép effektust" idéz időnként elő. Játékát hallgatva, mint előadót leginkább Vladimir Horowitzhoz tudnám őt hasonlítani, kinek idősebb kori felvételein figyelhető meg szintén az a bölcs zenei hozzáállás, miszerint az apró zenei részletek útvesztőjéből kikanyarodva, a mű lényegi elemeiből szemernyit sem engedve, egyfajta felülnézetből közelít a darabokhoz, s válik ezáltal muzsikája emberi mértékkel mérve tökéletessé. Az ilyen előadók játékát hallgatva sohasem az fog fájni, hogy egy-egy aprócska hang elveszett a nagy egészben, ellenkezőleg, pont azáltal nem vesznek el, hogy nem akarják őket feltétlen megmutatni.
A közönség kitörő örömmel fogadta a koncertet, melynek a végén szűnni nem akaró tapssal jutalmazta az előadót. A Németországban élő művészt remélhetőleg még sokszor hallgathatja a magyar publikum.