- Miért Franciaországot választottad?
- A philadelphiai Curtis Intézetben tanultam Van Cliburn-ösztöndíjjal, de amikor tanárom, Jorge Bolet AIDS-es lett, leadta a tanítványait. Választanom kellett, hogyan tovább. Ajánlott maga helyett másokat, de én inkább Franciaország és Yvonne Lefébure mellett döntöttem, hiszen ő még ismerte Ravelt, Debussyt. Elég sok versenyen szerepeltem az 1980-as években, jól indult a pályám, rengeteg koncertmeghívással, 1986-ban megnyertem a budapesti Liszt-versenyt, de ma már látom: rosszul tettem, hogy nem haza jöttem. Húszévesen az ember még nem gondol arra, hogy egyszer ötvenéves is lesz, feleséggel, gyerekekkel, és hogy eljön az idő, amikor talán már nem szívesen koncertezik olyan gyakran. Abban is változtam, hogy akkoriban a tanítás nem vonzott, ma viszont szeretem, és nem titkolt szándékom a Zeneakadémián tanítani.
- Hány koncertet kell adni évente, hogy egy művész megéljen?
- Harmincat-negyvenet. Meg lehetne élni kettő-háromból is, Fischer Annie sem adott többet utolsó éveiben - bár őt nyilván jobban megfizették. Az idős Maurice André mesélte egyszer egy taxiban, hogy egyre kevesebb fellépést vállal, mert amikor évente kétszáz koncertet adott, az anyukája azt mondta neki: "Mi akarsz lenni, fiam, a temető leggazdagabb halottja?!"
- Mivel foglalkozol a koncertezésen kívül?
- Mesterkurzusokon tanítok vagy magántanítványokat vállalok, és zsűrizek is. Próbálok igazságos lenni, mert nemegyszer azt tapasztalom, hogy a zsűritag a saját növendékét próbálja előtérbe helyezni; "ha te támogatod az én növendékemet, akkor majd én is fogom a tiedet" - nincs kimondva, de néha ezt érezni. Én szigorú vagyok, de ha valakinek tetszik a játéka, azért képes vagyok a végsőkig kiállni.
- Mi volt az első rossz tapasztalatod zsűritagként?
- Amikor először zsűriztem a pármai Liszt-versenyen, Lazar Berman elnökölt. Legtöbbször átaludta a fordulókat - egészen hangosan szuszogott -, és rendszerint arra ébredt, hogy leesett az öléből egy paksaméta. Három orosz indult azon a versenyen, mind az ő növendéke, ők jutottak a döntőbe - és végül ők is végeztek az első három helyen. Amikor a döntő előtt szóvá tettem ezt, ő is és a többi zsűritag is csak mosolygott. Egyébként úgy látom, a versenyek devalválódtak. Ma már nem lehet egy egész karriert egy vagy két versenygyőzelemre építeni.
- Túlkínálat van a zongoristákból?
- Igen, túl sok a tehetség, és túl kevés a lehetőség. Magyarországon legalább tíz-tizenkét kiváló fiatal zongoristáról tudok. Kínában viszont tíz-tizenkétezer van belőlük, és annyira felkészültek, hogy lehetetlen versenyezni a fanatizmusukkal. Ott van Yuja Wang - tévedhetetlen! Persze húsz év múlva már nem fogunk róla beszélni, mert addigra lesz tizenöt másik ilyen kvalitású muzsikus. Fischer Annie-ról viszont ma is beszélünk.
- Hogyan ismerkedtél meg vele?
- Először az 1986-os Liszt-versenyen hallott engem, a döntőben. Már emeltem a kezem, hogy a h-moll szonáta első, piano, sotto voce oktávjait leüssem, amikor megjelent a rektori páholyban, velem szemben. Ez annyira megzavart, hogy a második ütemben kezdődő, lefele haladó skálánál rossz hangot játszottam. Nem tanított, de jóban voltunk; egészen furcsa ritmusban élt. Nem lehetett felhívni telefonon, mert éjjel tízkor elkezdett telefonálni, és hajnalig beszélt. Egyszer az OTP devizapénztár előtt futottam vele össze, és miközben beszélgettünk, sorra kerültem, de nem mertem szólni neki, a sor ment tovább. Aztán ő következett, ő elintézte, amit szeretett volna. Majd kiderült, hogy én még nem végeztem. Odament a sor elejére, és elmondta, hogy miatta nem kerültem sorra, vegyenek előre.
- Számodra miben volt Fischer Annie művészete egyedülálló?
- Ha egy Beethoven-szonátát a maga tisztaságában, sallangmentesen szeretnék meghallgatni, ma is az ő felvételét hallgatom. Szerencsére élőben is sokszor hallhattam őt. Egy alkalommal például a Keller-vonósnégyessel próbáltunk a Filharmónia Vörösmarty téri épületében. Bejött, "kirúgott" minket, mondván, neki most gyakorolnia kell, mert másnap megy Párizsba. A kvartett összepakolt, ő pedig odafordult hozzám: "Te, van egy kis időd? Hallgasd már meg: ki lehet ezzel így állni?" És eljátszotta a Schumann Karnevált - káprázatosan. Egy cigaretta égett a szájában, egy a hamutartóban a zongorán, egy harmadik pedig a billentyűzet végén. Megállt valamelyik tétel után, elkezdett kutatni a zsebében cigarettáért. Mondtam, hogy már ott van a szájában. Jó mélyet szippantott belőle, és már gyújtott is rá a következőre. Amikor Nohant-ban, Georges Sand kastélyában lépett fel, a kulisszák mögött ott is beszélgetni akart, mert ideges volt, és szívta egyik cigit a másik után. Én kívülről hallgattam a játékát; mikor kijött a darabok között, egy férfi már égő cigarettával várta, ő beleszívott kettőt-hármat, majd visszament, és meghajolt. Sajnálom, hogy nem ismerhettem jobban.
hírlevél
