Az opera ritka vendége a dalszínházaknak, Wagner többi zenedrámájához viszonyítva igen kevés alkalommal tűzik műsorra. Magyarországon az utolsó felújítás 1986-ban volt, a tervezett 2002-es új betanulás - állítólag technikai okok miatt- elmaradt. Lehet, jobb is ez így, hiszen a legtöbb Wagner- operához, és kiváltképp a Mesterekhez csak perfekcionista módon érdemes közelíteni, máskülönben az eredmény nem lehet más, csak művészi kudarc, mint ahogy azt a Tannhauser legutóbbi pesti előadásain is tapasztalhattuk.
A lemezkiadók szempontjából kicsit más ez a helyzet, hiszen nekik nem kell kiállítani egy komplett előadást, sőt mi több, az általuk szerződtetett énekeseknek lehetőségük van csupán részleteiben elénekelni szerepüket, ami valljuk meg, könnyebbséget jelent egy operaházi fellépéshez viszonyítva. A hallgatónak nem lehet oka panaszra, a katalógusok kínálatában szerepel jó néhány komplett Mesterek-felvétel, mégis hiányérzete támadhat, ha végiggondolja, hány és hány remek énekes tűnik fel a különféle Mesterek-lemezeken, mégsem állítható, hogy ebből a remekműből létezne etalonnak számító, minden hallgatói igényt kielégítő lemez-felvétel, beleértve természetesen néhány Mesterdalnokok előadás rögzítését is. Így csupán a „ha valaki a legjobb zenekart, Waltert, Sachsot, stb. keresi, akkor hallgassa ezt és ezt a felvételt” típusú mondatoknak van értelmük, nem pedig annak, hogy „a legjobb Mesterek- felvétel ezé vagy azé a kiadóé, és karmesteré”. Vegyük hát szépen sorba őket, talán kiderül, van néhány olyan előadás, amelyre valamilyen szempontból mindenképp érdemes figyelnünk.
A Mesterdalnokok előadásainak alfája és omegája, hogy ha nincs megfelelően kiképzett zenekar és kórus, akkor nem is igazán érdemes a próbákat megkezdeni. Szerencsére a legtöbb lemezfelvételen nagyszerű együttesekkel találkozhatunk, és nem is tűnik egyszerű dolognak rangsorba állításuk. Talán érdemes külön kiemelni a DECCA cég legutóbbi Mesterek-felvételét, amelyen Solti György dirigálja egészen átszellemült és példamutató módon a Chicagói Szimfonikus Zenekart, valamint a Jochum-féle interpretációt, amelyet Deutsche Oper zenekarának és együttesének, valamint néhány szólista közreműködése emel az átlag felé. Igazságtalanok lennénk, ha kihagynánk a felsorolásból Karajan 1970-es felvételét drezdai Staatskapelle-lel, amely az első, és mindezidáig az egyik legkiemelkedőbb sztereó stúdiófelvétele a műnek.
Hans Sachs szerepe olyan nagyformátumú művész után kiált, aki mind vokálisan mind pedig színészi eszközeivel képes megfelelni a figura támasztotta követelményeknek, az összes Wagner- baritonszerep közül talán a legnehezebbet éppen ezért csak a legnagyobb előadók éneklik. Ha választani kell a különféle Mesterek-felvétel között, az egyik legmeghatározóbb szempont az, hogy legyen olyan Sachs-a, aki képes megformálni a komplex karaktert, és hangilag is győzi a szólamot. Mindamellett nem hátrány, ha valami egyéni színt is bele tud csempészni a figurába.
Cseppet sem egyszerű tehát az énekes dolga, s nem az a hallgatóé sem, ha választani kíván a fenti szempontok alapján. Bizonyosnak látszik, hogy akad néhány olyan Sachs, amely eleve – hangi adottságai folytán - nem alkalmas a szerepre. Első helyen említendő sajnos a már említett, egyébként remek Solti-felvételen José van Dam, akinek hangja fakó, kevéssé variábilis, és vivőereje sem elegendő. A Karajan-féle felvételen Theo Adam igazi Wagner-basszbaritonja már jobbnak tűnik a szerepre, azonban helyenként nyersnek és durvának hat, hiányzik belőle az a melegség, amely elengedhetetlen egy Sachs-hoz. Dietrich Fischer-Dieskau a Jochum-féle berlini felvételen egy külön kategória. A 20. század egyik legnagyobb lírai baritonja nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy kipróbálja magát ebben a szerepben. Alakítása ambivalens érzéseket kelt a hallgatóban, sok helyütt nagyszerű szólamformálásnak lehetünk tanúi, egy-két helyen a hang erőltetettnek hat, és akad néhány furcsa pillanata is, ahol nyilvánvalónak tűnik, hogy ez azért mégsem az ő szerepe. Összességében azonban számos nagyszerű momentummal ajándékozza meg a hallgatót.
Ferdinand Frantz a 40-es, 50-es évek nagy Wagner-énekese Rudolf Kempe 1956-os felvételén (EMI, mono) remekül, helyenként talán kissé deklamálva énekli Sachs-ot, és méltó partnerre is akad Elisabeth Grümmer (Eva) és Rudolf Schock (Walther) személyében. Hasonló jókat mondhatunk el Daniel Barenboim (Teldec) élő bayreuth-i előadásáról, annak Sachs-áról, Robert Holl-ról is, aki basszusként is jól győzi a magasabb fekvésű részeket, mindazonáltal formálhatna egy kissé színesebb karaktert is.
A hőstenor-szerepben szintén kitűnő énekesek hallhatók: a már említett Rudolf Schock, Barenboim-nál a remek Peter Seiffert, aki talán a legjobb Walther lemezen, Jochum-nál az „aranytorkú” Domingo, aki első hallásra furcsának tűnő dikcióját feledteti nagyszerű vokális teljesítménye, és Ben Heppner, aki mind Solti-nál, mind Wolfgang Sawallich-nál elénekelte a szerepet.
Eva-t Grümmer (Kempe) mellett énekli Karita Mattila (Solti), Emily Magee (Barenboim) és- talán a legnagyszerűbben - Helen Donath (Karajan). David szerepének talán legkiválóbb interpretátora Peter Schreier (Karajan), Pogner-t talán az összes Mesterek-felvétel közül René Pape énekli a legszebben, az ő alakítása a Solti-felvétel egyik nagy erőssége.
Nem könnyű tehát választani, és a választás sok lemondással is jár. Wagner remekművének tolmácsolásához kiváló egyéni teljesítményekre és nagyszerű ensemble-munkára egyaránt szükség van, és egyetlen lemez sem nélkülözi egyiket vagy másikat. A választásban sokszor az egyéni preferencia - egy-egy énekes vagy karmester szeretete – nyújt segítséget. Az igazi probléma akkor adódik, ha valaki AZ EGYETLEN Mesterek-felvételt szeretné kiválasztani…nem tudom, talán forduljon Karajanhoz.
hírlevél
