„»Az élet keresztjei olyanok, mint a kotta keresztjei: felemelnek.« Valahogy ez a Beethoven-idézet jutott eszembe a Rachmaninov-sorozat után!” – írta Balázs János a koncert után a közösségi médiában. Mint beszámolt róla: „Elképesztő lelki mélységeket, fizikai és mentális korlátok átlépését igényelte ez a két nap (és előtte négy nap, amikor több órát próbáltunk a zenekarral). A főpróbákat is beleértve két nap alatt mindegyik versenyművet két alkalommal játszottuk el, így 48 órába 10 zongoraversenyt sűrítettünk bele.”
A zongoraművész megköszönte a közönségének, hogy vele együtt élte meg „az élet és a zene keresztjeit”, egyben megköszönte a Nemzeti Filharmonikusoknak és Charles Olivieri-Munroe karmesternek a kitartást és a szakmaiságot, és köszönetét fejezte ki feleségének, Besszer Szilvia koncertszervezőnek is, hogy „adott erőt és kitartást” ahhoz, hogy az öt Rachmaninov versenyművet eljátszhassa.
Az öt versenymű egyenként is a nehéz koncertek közé tartozik, együtt azonban valóban herkulesi kihívás. „Hatalmas fizikai és agyi igénybevételt jelent, de mikor, ha nem most, 32 évesen próbáljam meg, amikor erőm teljében vagyok?” – nyilatkozott előzetesen Balázs János. A III. zongoraversenyt például sokáig nem akadt, aki eljátssza, egészen Vladimir Horowitzig, aki viszont olyan jól interpretálta, hogy maga a szerző nem is tűzte a műsorára utána. Jól ismert a II. zongoraverseny is, elsősorban lassú tétele folytán, amely volt filmzene és ihletett popdalt is. Rachmaninov egyébként legendásan nagy akkordokat és nehéz futamokat komponált ezekbe a versenyművekbe.
„Kellenek hozzá a megfelelő adottságok. Akinek nem megfelelő erejű és flexibilitású a keze, nem tud hozzákezdeni” – mondta Balázs János.
A koncerten a járványügyi szabályoknak megfelelően nem minden ülésre kaptak jegyet a hallgatók, ez a fotókon is jól látszik.
Az első koncertet (I., II. zongoraverseny, Paganini-variációk) itt lehet visszahallgatni.