- Nem méltatlan, hogy egy Liszt- és Kossuth-díjas, világszerte teltházakat vonzó együttes, amelynek Cage, Reich és Ligeti írt műveket, a budapesti Harlemen túl, a Népliget mögötti lepukkant rozsdaövezetben kénytelen próbálni?

- Ilyen környéken lehet olyan termet találni, ami a nap 24 órájában és az év 365 napján rendelkezésünkre áll. Földszintes, tehát a technikusok komolyabb tortúra nélkül tudnak ki- és bepakolni, nincs áthallás, vagyis mi sem zavarunk, és minket sem zavarnak. Hogy elférjünk, kell a 320 négyzetméter. Ilyen beljebb nincs, vagy megfizethetetlen.

 - Az akusztika nem szempont?

- Dehogynem. Viszont meg kell tanulni alkalmazkodni a körülményekhez. Ezzel az erővel kiköthetnénk, hogy csak egyetlen, a számunkra ideális koncertteremben vagyunk hajlandóak fellépni. Az érzékeny zenész egy vadidegen teremben félóra alatt felméri, hogy ott épp hogyan kell játszani. Ez a hely próbára tökéletes, nem gond innen koncertre indulni.

- Ez a fajta pragmatizmus kellett ahhoz is, hogy az Amadinda helyet kérjen a zenei életben?

- Nagyon jó pillanatban alakultunk. Hat-hét évvel korábban egy ilyen formáció esélytelen lett volna, később pedig valószínűleg mindenkit más felé vitt volna az élet. A széteső kommunizmus már eltűrte a 180-as Csoport vagy az Új Zenei Stúdió által kitaposott ösvényre lépő, csiklandósan újszerű, a demokratikus ellenzékkel kapcsolatba hozható formációt. Egyébként az erős vizualitású színpadi jelenlétünk mellett részben ennek az underground felhangnak tudom be a kezdeti sikereinket. A mából nézve elképesztő nagy erővel zúdultunk a magyar zenei életre, ráadásul mindjárt az első évben nyertünk egy jelentős nemzetközi első díjat Darmstadtban. Az is kedvezett, hogy csak egyetlen televízió létezett. Amikor a Nagyteremben koncerteztünk, tele volt a körút a plakátjainkkal. Próbálja ma ezt egy kezdő együttes megfizetni! Az útlevélproblémáktól az ideológiai betartásokig persze számtalan kerékkötő akadt.

- A Steve Reich életművéből összeállított, legendás hangversenysorozat elodázására utal?

- 1986-ban nem engedték, féltek. Az amerikai kultúra meg a pszichedelikus darabok gyanúsan felforgatónak számítottak. Ugyanakkor az Országos Filharmóniánál művelt emberek dolgoztak, tudták, ki is az a Reich. 1989-ben aztán lábra tudtuk állítani a dolgot. Rátki András a filharmónia igazgatója utoljára annyit kérdezett, hogy ki vállalja a felelősséget az akkor már erősen széthúzó 180-as Csoportért. Mondtam, én. Rátki alappal kérdezett: fél év után, amikor a huszadik koncert is lement, a 180-as szétesett. Nem mellesleg a Berlini Fal is leomlott. Szoktam is mondani Steve-nek, hogy a zenéjével lebontottuk a vasfüggönyt.

- Az Amadinda és a 180-as Csoport miatt akkortájt a klasszikus muzsikától kiütést kapó ifjúság is rendszeresen felmászott a Zeneakadémia kakasülőjére. A performanszjellegű koncertjeik nem verték ki a biztosítékot a klasszikus formákhoz ragaszkodó zenei elit tagjainál?

- Ebben a zenében lehetetlen nem átlépni a határokat. Az ütőhangszerek a rock and rollban, de különösen a jazzben nyilatkoztak meg elsőként elementáris erővel - és a népzenében. Ezzel tisztában volt John Cage, Lou Harrison a második világháború előtt Amerikában, az 1945 utáni Európában Boulez vagy Stockhausen. A játéktechnikák is a jazzben alakultak ki. Az 1930-as években az amerikai showbusinessben zsenik tűntek fel. Tessék csak előkeresni a youtube-ról például Teddy Brown korai felvételeit. Őrületes technikával, kristálytisztán játszottak. Az első együttesek is amerikaiak, például a Cage köré szerveződő zenészek. Európában az 1963-ban megalakult Strasbourgi Ütőegyüttes volt az egyik úttörő. Őket 1977-ben, 17 évesen láttam, leesett az állam, kinyílt előttem az ütőhangszerek világa. És dehogy voltunk mi úttörők, de Magyarországon olyan célokat tűztünk ki, mint előttünk senki. Ezt aztán kicsit kibővítettük. Elértük, hogy ma már nem a VI. kerületben, hanem a világon tartanak minket a négy legjobb együttes egyikének.