Hogyan alakul most az egyensúly az opera- és a koncertvezénylés között az életedben?

Tökéletesen. Mindkettő szignifikáns része, és boldog lennék, ha ez így is maradna: jól kiegészítik egymást, és öröm tapasztalni, mennyit fejlődik az operai munka miatt a szimfonikus dirigálásom és fordítva. Az opera műfajában otthonomra leltem, úgy érzem, bármi is történik a későbbiekben, egy életre magába szippantott, annyira szeretem.

Fontos számodra, hogy elköteleződj egy intézmény mellett, vagy el tudod képzelni, hogy teljesen szabadúszó légy?

Kiváltságos helyzet lenne, ha a magas színvonalú, de nem nagy mennyiségű szabadúszói munkáimból biztos művészi és anyagi egzisztenciát tudnék magamnak biztosítani, azonban fontos azt is látni, hogy a karmestereket általában a pozíciójukkal együtt definiálják, és amíg az illető valamilyen rangos helyszínhez vagy együtteshez köthető, leginkább addig van erős, szoros kontaktusban a szakmával és a piaccal. Azt mondják, Nelsons – Boston, Thielemann – Berlin, Simon Rattle – München, és így tovább.

Így vagyunk köthetőek egy bizonyos szakmai szinthez vagy egy bizonyos karrierállapothoz, és a neveink így jegyezhetőek meg a szakmában és a szakmán kívül is.

Nemrég A bolygó hollandit vezényelted, ami fontos lépcsőfok a pályádon, hiszen lehet tudni, hogy Wagner nagyon közel áll hozzád, és ez volt az első, teljes, szcenírozott produkció, amit dirigáltál tőle.

Csodálatos élmény volt, annyira mámorító érzést jelentett a darabbal foglalkozni, mint eddig kevés dolog az életemben. Igyekeztem alapos, komoly munkát végezni az előkészületek során, egyrészt több énekművésszel, például Sümegi Eszterrel és Kovácsházi Istvánnal korán elkezdtünk rajta dolgozni, másrészt már ekkor belemerültem a zenekari anyag javításába, retusálásába is. Köztudott, hogy A bolygó hollandi hangszerelése rendkívül előnytelen, ezért a zenekari anyag bizonyosfajta korrekcióra szorul annak érdekében, hogy a hangzásarányokat helyükre billentsük, és egy áttetsző, áthallható kíséretet hozzunk létre. Ez a típusú hangszerelés leginkább Mendelssohn és Liszt öröksége, tipikus 19. század első felei németes, tömbös felrakás, melyben általában a zene harmóniai szerkezete fúvós akkordokkal van megtámasztva, ezért sajnos sok, egyébként fontos szólamot elnyomnak ezek a fúvós tömbök. Ebből kifolyólag igen megterhelővé válik áténekelni a zenekart.

Fontos tanulsága lett számomra a produkciónak, hogy nem szabad félni attól, hogy az ember szemben találja magát nagy művekkel.

A darabbal szembeni tiszteletet az odaadó felkészülés és a kitartó, kérlelhetetlen munka adja meg, és nem szükséges abba ringatnia magát az embernek, hogy hosszú távú kielégülést okoz a végeredmény. Úgysem lesz így, ha eleget várok, akkor sem.

Tehát nem akkor kell valamit elvállalni, amikor már biztosan tudod, hogy tökéletesen fog menni.

Így van.

olyat, amit évekkel később is lehetséges vállalni, és ami ezen a nagy, közös komolyzenei piacon és versenyben a víz felszínén marad. Ha idejön egy külföldi ügynök vagy intendáns, és meghallgatja az én Bolygó hollandi-interpretációmat, nem a saját pályámon belüli teljesítményem szerint mér engem, hanem Christian Thielemann-nal, Axel Koberrel vagy Fischer Ádámmal hasonlít össze. Nem fogja érdekelni, hogy huszonkilenc éves vagyok, és hogy ez volt az első találkozásom az éppen terítéken lévő művel. Magyarán szólva megvan a veszélye annak, különösen a nagyobb szabású műveknél, hogy az ember különböző okoknál fogva nem éri el a kívánt minimumszintet, ezzel együtt most úgy érzem, nem szabad félni és óvatoskodni. Ez persze nem jelenti azt, hogy rögtön az óriásműveket kell meghódítani, de sokszor nem én döntök, hanem az élet sodorja elém a nehéz feladatokat.

Rajna Martin (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea)

Fischer Ádám mellett dolgoztál is asszisztensként, a Wagner-napokon. Az ott tanultakat mennyire tudtad most hasznosítani?

Tőle az ember többek között egészséges engedékenységet és különleges érzékenységet leshet el. Azt mondanám, hogy a legjobb értelemben véve nem vész el a részletekben, hanem tudja, mi a fontos a nagy egészet tekintve. Ami pedig kevésbé fontos, azt képes elengedni, és megbarátkozni a pillanat töredéke alatt azzal, ahogy a zene éppen történik, még ha nem is pont úgy, ahogy azt ő előre elképzelte. Mindezeket a spontán megoldásokat pedig páratlan módon használja. Én A bolygó hollandi vezénylése közben sok dologtól nehezen tudtam elvonatkoztatni, olykor nagyon zavartak egyes pontatlanságok a zenekarban, leginkább azok, amelyeket az Opera együttese már a próbák során többször remekül megoldott. Aztán az előadások felvételeit visszahallgatva kiderült számomra, hogy amit az árokban égbekiáltó, orbitális bakinak éltem meg, abból a nézőtéren vajmi keveset lehetett érzékelni. Mennyivel jobb lett volna, ha akkor és ott nem ezeken a jelentéktelen hibákon bosszankodom belül.

Szerinted tanulható ez az elengedés?

Nyilván tapasztalattal lehet elsajátítani, és akár kényszerből: talán a későbbi Wagner-művek fogják igazán megtanítani, amikor nagyjából annyi idő lesz egy zenekaros színpadi próbán, hogy az ember végigjátssza a művet, és utána röviden korrekciózza a legnagyobb hibákat az egyes felvonások után. Ilyen helyzetekben a karmester rákényszerül arra, hogy a próbán ne beszéljen, hanem úgy dirigáljon, hogy a szándékai nagy részét ott és akkor keresztül tudja vinni a zenekaron. De mindez persze elsősorban az operai munkára vonatkozik. A szimfonikus zenekari munka sokkal inkább perfekcionista, de érdemes ott sem rágódni a jelentéktelen hibákon koncert közben.

Szerencsésnek tartod, hogy pont A bolygó hollandit vezényelted először, ami amúgy is az első Wagner tíz kanonikus műve közül?

Abszolút. Mindenkinek ajánlom! (nevet) Nem hosszú darab, és többféle jó megoldása van abban a tekintetben, hogy egyben játsszuk vagy három felvonásban. Mi most szünettel adtuk elő, számomra ennek a változatnak is megvan a maga íze. A második felvonás nagyon súlyos, a Fonókórustól a balladán át az Erikkel énekelt duetten keresztül, aztán végre találkozik Senta és a Hollandi, de a kettős előtt még Daland áriája is elhangzik, no meg a tercett a végén… Súlyos egy óra, nagyon sokféle, jobbnál jobb zenével.

A bolygó hollandi szünet nélkül számomra nagyon más, mint A Rajna kincse, ahol négy, sajátos hangulatú, jól felépített jelenet követi egymást, a Hollandiban sokkal jobban elválnak egymástól a felvonások.

Közben a koncertéleted is izgalmasan alakul: nemrég a Luxemburgi Filharmonikusokkal léptél fel. Hogy érezted magad a zenekarral, és hogy sikerült a hangverseny?

Bátran merem állítani, hogy eddigi életem legkellemesebb vendégdirigálása volt, minden szempontból. Egy építészeti remekműben, annak világszínvonalú, fantasztikus koncerttermében egy remek zenekar dolgozik, akik nemcsak rendkívül igényes muzsikusok, de nagyszerű emberek is. Munkakedvük fáradhatatlan volt, nyitottságuk és odaadásuk pedig zavarba ejtő. Nagyon jó volt a „kémia” közöttünk, rengeteg dolgot meg sem kellett beszélni, hanem csak úgy megtörtént, mert tudtuk egymásról, hogy mit szeretnénk. Mindezt egy számomra rendkívül szimpatikus, kicsi országban, ahol most jártam először.

Hamarosan pedig egy talán még híresebb együttest, a Londoni Filharmonikusokat dirigálod majd. Hogyan lépsz egy új zenekar elé, és mik a tapasztalataid, mennyire könnyen tudod elfogadtatni magad?

A magam elfogadtatásával nem foglalkozom direkt módon. Szeretem, ha azért szeretnek, amilyen vagyok – vagy éppen azért nem szeretnek. Az utóbbi is előfordult már, és szerintem ez teljesen rendben van.

Persze most némiképp más a helyzet, hiszen egy nagyon magas szakmai szintet képviselő zenekarhoz megyek, a Londoni Filharmonikusokat nem kell senkinek bemutatni. Nincs metódusom, először megfigyelem, mit nyújt a zenekar, és ahhoz, illetve a próbarendhez képest törekszem kitalálni, hogyan is kellene az időt a lehető legjobban beosztani, a próbák menetét felépíteni. Az ember kénytelen a körülményekhez igazítani az elképzelését és a céljait, de olykor nem zavar a kevés próba, egy ilyen komoly együttesnél már az első alkalommal is felkészültek a zenészek, és nagyon magas színvonalon játszanak.

Ezek szerint közel áll hozzád ez a fajta munkamódszer, amikor alig van próba?

Két munkamódszer állna hozzám közel: ha sok próbát tartunk egy előadás vagy koncert előtt, vagy ha egyet se. Sokkal rosszabb, amikor közepes mennyiségű próba van; annál több, hogy csak végigmenjünk a darabon, de kevesebb, mint amennyi idő alatt bele lehet menni az igazán apró részletekbe. Nehéz megtalálni, hogy mivel lehet jól kitölteni az időt, hogy az ember ne szöszöljön akkor és ott jelentéktelennek tűnő részletekkel. Mindezt persze zenekara válogatja.

Egyébként természetesen nem mindenhol lehet próba nélkül dolgozni, de például Bécsben sok operát játszanak így. A muzsikusok érzékei rendkívül élesek, és minden mozdulatra, levegővételre hihetetlen érzékenyen reagálnak. Egyszer volt egy beugrásom a Fertőrákosi Kőfejtőben, a Bánk bánt vezényeltem, ráadásul életemben először, egyetlen főpróbával. Ebből kifolyólag az összes zenész és énekes kivételes módon figyelt rám, én pedig rájuk, ettől minden nagyszerűen működött.

Rajna Martin (Fotó/Forrás: Kovács Richárd)

Az évadod egyik visszatérő pontja Dvořák 8. szimfóniája. Hogyan és miért lett ez a darab a koncertjeid állandó száma?

Amikor kialakul egy szezonom, most már nem minden alkalommal törekszem általam még soha nem dirigált műsort kitűzni, itt most három hét alatt Luxemburg, Anglia és a Nemzeti Filharmonikusok követik egymást, ezért kívánatos volt számomra a részben azonos program. A győri koncertjeimen főleg nagyszabású, a városban és környékén ritkán vagy még soha nem játszott műveket szeretek betanítani és előadni. Fantasztikus emlékeim velük például a Richard Strauss-szimfonikus költemények, idén a Hősi élet lesz terítéken. Emellett igyekszem az Operaházban is évről évre a lehető legnagyobb mértékben bővíteni a repertoáromat, ami egy szezonban négy-öt új operát jelent.

mennyi idő telik el a szöveg lefordításának kezdetétől az utolsó előadás eldirigálásáig, ami persze örvendetes, de nagyon fáradságos folyamat. Éppen ezért takarékosan kell bánnom a kapacitásaimmal. Dvořák 8. szimfóniáját szívesen tűzöm műsorra, ezt is a Győri Filharmonikusokkal vezényeltem először, és az ott szerzett szép emlékből könnyen tudok táplálkozni.

Volt már olyan darab, amit ennyi különböző zenekarral előadtál?

Beethoven 2. szimfóniája, többek között ezt vezényeltem az NFZ élén első közös koncertünk során, aztán játszottuk egy német ifjúsági zenekarral Pommersfeldenben, és nemrég a Szlovén Rádiózenekarral is.

Közben a nyáron is izgalmas feladat vár majd rád: a Tiroli Fesztiválon vezényled A kékszakállú herceg várát. Az előadást Claus Guth fogja rendezni, akinek a Don Giovanniját tavaly szintén te dirigáltad.

Neki köszönhetem ezt a meghívást. A budapesti Don Giovanni-bemutató előtt egy héttel jött Budapestre, gyakorlatilag a színpadi próbák során kísérte végig a folyamat befejező részét, itt dolgoztunk együtt először.

A kékszakállú herceg várát Poulenc Az emberi hang című operájával párosítjuk jövő nyáron.

Mennyire áll hozzád közel Claus Guth rendezői stílusa?

Ha egy rendező koncepciójában látok rendszert, műértést és a zenéhez való kapcsolódást, akkor könnyen meg tudom szeretni, akkor is, ha esztétikai értelemben nem feltétlenül az én világom. Claus Guth produkciói közül a Don Giovannit nagyon szeretem, de fantasztikus volt a most nyáron Berlinben megrendezett Hovanscsinája is. Kíváncsian várom a Kékszakállút, úgy tudom, ez az első Bartók-rendezése.

A Bartók-operát vezényelted már, a Poulenc-darab teljesen új lesz?

A kékszakállú herceg várával debütáltam Győrben mint vezető karmester, de már előtte is sokszor zongoráztam ilyen-olyan próbákon, különböző produkciókban. Már lassan tíz éve, hogy először megtanultam a darabot, januárban pedig a Kolozsvári Filharmóniával is előadjuk. A Poulenc-művet is eljátsszuk még addig Győrben, annyira különleges darab, azt gondolom, nem lehet elégszer műsorra tűzni, és soha sem hangzott még ott el.

Fejléckép: Rajna Martin (fotó: Kovács Richárd)