Gyárfás Endre Bakfark, Európa lantosa című regényének kiindulópontja a nagy lantost ért sérelem. Báthori István (1533-1586), az új erdélyi fejedelem azt tervezi, hogy visszaveszi az adománybirtokot, melyet Bakfark az előző uralkodótól, János Zsigmondtól kapott politikai szolgálataiért: „Kósza hírek terjednek az udvarban afelől, hogy nagyságod nem óhajtja elődjének minden döntését megerősíteni”. Bakfark ekkor levélben fordul a nagyúrhoz, és ez a levél alkotja a nem túl terjedelmes, e téren kimondottan olvasóbarát regény alapját. Szerencsés kézzel megválasztott műfaj, hiszen most a regény főhősének, Bakfarknak mindenféle regényírói tüsténkedés vagy trükközés nélkül, mintegy természetes lehetősége nyílik, hogy közvetlenül elmondja a „maga mentségét”, vagyis voltaképpen az életét. A sok kellemes és komoly anyagismeretről árulkodó, erős hangulatfestő elemmel megtűzdelt részlet, ügyesen szcenírozott jelenet, a finoman archaizáló, de sosem múzeumian avítt nyelvhasználat ellenére mégis azt gondolhatjuk, hogy ez a remekül kiválasztott én-elbeszélő voltaképpen a sokkal később élt szerző szócsöve. Ez akkor világlik ki legélesebben, amikor a regény meritumára, végső soron megírásának indítékára kerül sor. Sajnos ez már a második lapon bekövetkezik, mégpedig Bakfark egyik önreflexiójában. „Miért ragaszkodom e nemesi birtokhoz, kérdené nagyuram, hiszen lantjátékommal több aranyat gyűjthetek ládámba, mint amennyit földemtől egy-egy aszályos esztendőben remélhetek. (…) Családomat sem sújtotta ínség, nevem hallatán a leghatalmasabbak bólintottak elismerően, és kérésemet parancsként adták tovább teljesítés végett a szolgáknak.
A szolgáknak (kiemelés az eredetiben), akik között…
Igen, ki kell végre mondanom, nagyságod éppúgy tudja, mint én, és mint a legutolsó ajtónálló, hogy magam is csak egyike voltam a szolgáknak.”

Ezt nehezményezi Bakfark, de még inkább maga a szerző. Ezzel Gyárfás voltaképp valamiféle művészetszociológiai anakronizmussal él. Hiszen jól tudjuk, hogy a művész önnön függetlenségéért vívott szabadságharca – és maradjunk most a zene keretei között – nagyjából Mozart bécsi letelepedésével kezdődik az 1780-as években, hogy aztán még Beethoven működésében és életkörülményeiben se érje el a romantikában aztán már teljesen természetes módon bekövetkező győzelmét. Nem, a valóságos, a történeti Bakfarknak még eszébe sem juthatott, hogy bármiféle szabadságért síkra szálljon, legkevésbé a művészi függetlenség zászlaja alatt. Hiszen az egész, történetileg meglehetősen hiteles regényből, a zeneszerző élettörténetéből éppenséggel az ellenkezője derül ki, mégpedig az, hogy a 16. században egy alkotó csakis valamely nagyúr vagy mecénás védernyője alatt teljesíthette ki a maga művészetét. Jól tudja ezt maga Bakfark is, aki egy ponton számítónak nevezi magát, és itt az alak ellentétbe kerül megalkotója kissé ideologikus elvárásaival. Hogy a művészet szabadságharca mennyire fontos volt Gyárfásnak, azt a regény utolsó mondata is alátámasztja, amikor a nagy lantos fiai jövőjét vizionálja: „Ifjabb Bakfark Bálin a talján polgárok között, Bakfark János idehaza érje el, amit én akartam elérni, és éljen úgy, ahogy én szerettem volna élni.

Szabadon (kiemelés az eredetiben).”

Két fiúi sors, két életlehetőség, az egyik Európa, a másik a szűkebb értelemben felfogott hazája, Magyarország szolgálatában – ez mindenekelőtt a jelenkori szerző, nem a reneszánsz Bakfark alternatívája. Mindamellett a sugalmazás szerint nem kibékíthetetlen az ellentét: az EU-kompatibilitás összefér a hazafisággal. Talán ez Gyárfás kellemesen ismeretterjesztő, lendületesen megírt regényének végső, nem is ellenszenves üzenete.

(Gyárfás Endre: Bakfark, Európa lantosa - Rózsavölgyi és Társa 2008; 1990 Ft)