Szerzői kvalitásairól már tavaly, a Bartók Emlékházban rendezett önálló estjén szerezhettünk meggyőző tapasztalatokat, most előadóművészi jelenléte segítette értelmezni-befogadni kompozicióit. A 20. században megszoktuk, hogy a hangszeres művészi és a szerző életútja elválik egymástól. Meggyőződésem azonban, hogy e két tevékenység el nem választható.

A szombat esti koncert két szempontból világította meg ugyanazon művész személyiségét, mindez mégsem tűnt egyszerű redundanciának, mivel a párhuzamosság plusz információkhoz juttatta a közönséget, amennyiben a gitáros Domonkos előadói gesztusait hallhattuk - egy egészen más zenei nyelven megfogalmazva - megjelenni a zeneszerző Domonkos darabjaiban. Ez a stílusok feletti kapcsolat egy közös-kölcsönös értelmezési mezőt teremtett, és a közönség reagálása (kortárs zenei koncerten ütemes taps!) egyértelműen mutatta, hogy nem a zenei nyelv a meghatározó egy új darab befogadásában, hanem a zene gesztusai, nem konkretizálható mozdulatai érik el a hallgatót, s ha "tudja" e gesztusok jelentését, akkor ért a kortárs zene nyelvén is, különösen akkor, ha az előadó és a szerző közös zenész-személyisége segit az értelmezésben.

Domonkos darabjai közül kettőt kell kiemelni, mint az est egy-egy csomópontját. A zongorára írott Hideg színek sajátos hangzásvilágával keltett figyelmet. Helyenként - a kortárs zenében viszonylag ritka - motorizmus jellemezte a zenei szövetet. Szilágyi Tamás precíz, egzakt zongorázásában jól érvényesült a darabnak ez a jellegzetessége.

Egészen más színeket hallhattunk a Szűcs Zsuzsa által megszólatatott szóló fuvoladarabban. A mű címe egy bensőséges személyes élményre (Történeteim Támárról) utal, s ez a szomorú felhangokkal terhelt intimitás érzékeny, finom hangszín-különbségekben jelenítődött meg. Domonkos jó izléssel tartózkodott felhasználni ebben a műben a modern fuvolajáték effektusait, helyette a dinamika és a zenei mozdulat apró, néhol nüansznyi rezdülései beszéltek az elhunyt Támárról. Szűcs Zsuzsa -az Állami Operaház fuvolaművésze- nem csak megértette, inkább ráérzett a mű "introvertált" jellegére és a bensőséges fuvolahang számtalan árnyalatával fogalmazta előadói értelemben is személyessé a darabot.

Az est zárószáma egy trió volt, amit a Trio DiVino adott elő (Mihók Anita - gitár, Forgách Péter - mandolin, Boldoghy-Kummert Péter - bőgő). Egy olyan alkalmi felkérésre született a mű, amely az ősbemutató helyszínéhez, San Marinóhoz kapcsolódó népzenei elemek a felhasználását igényelte. A gitár-mandolin-bőgő összeállítás azonban a couleur locale megidézésén túl más irányba is elmozdította Domonkos fantáziáját, és a balkáni népzenés tétel mellett egy quasi slow fox adott hatásos befejezést az estnek.