Milyen érzés együtt dolgozni a Budapesti Fesztiválzenekarral és Fischer Ivánnal?
2004-ben léptem fel először a zenekarral, tehát több mint húsz éve dolgozunk együtt. Két-három évente szoktunk koncertezni, így szinte minden egyes tagot külön-külön is ismerek. Fischer Ivánnal majdnem harminc évvel ezelőtt, 1996-ban játszottam először, amikor a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar koncertmestere voltam. A Budapesti Fesztiválzenekar az egyik kedvenc együttesem, mindig megtiszteltetés velük zenélni.
Mitől olyan különlegesek?
Ők az egyik utolsó olyan zenekar Európában, sőt az egész világon, amely azonnal felismerhető, egyéni hanggal rendelkezik (ahogyan ilyen volt annak idején a Philadelphia Zenekar Ormándy Jenő vagy a Clevelandi Zenekar Széll György irányítása alatt). Az ő esetükben ez annak köszönhető, hogy harminc éve dolgoznak Ivánnal, és együttesen hozták létre a hangzást, mintegy a közös zenei nyelvüket. Ugyanakkor a művészek nagyon rugalmasak is, az ember bármit csinálhat velük – nem is jó szó, hogy rögtön követik, mert sokszor ők sugalmaznak bizonyos megoldásokat.
Hegedűművészként hogyan tud kapcsolódni ehhez a különleges, egyedi hangzáshoz?
Mindig az a célom, hogy a zenén keresztül kapcsolódjam az emberekhez.
Ez adja a szólójáték örömét, hiszen hétről hétre különböző együttesekkel játszom. Nem az a célom, hogy előre kitaláljak valamit, és azt ráerőltessem a zenészekre, mivel az nagyon unalmas volna, azt jelentené, hogy mindig ugyanúgy játszom. Természetesen van saját értelmezésem, stílusom, hangom, de attól még hat rám a zenekar és a karmester. Nem fog teljesen megváltozni a megközelítésem, inkább kaméleon módjára alakul. Ők is figyelnek rám, én is rájuk, hallgatjuk egymást, és félúton találkozunk. De ha olyan jól ismerem az együttest, mint most a Fesztiválzenekart, már előre sejtem, mi fog történni. Úgy várja az ember a koncertet, mint amikor jó barátokkal készül együtt vacsorázni. A kevésbé ismerős zenekarokkal pedig meglepetések érhetnek, így ott is nyitva áll a nagy találkozások lehetősége.
Hogyan közelít egy ilyen jól ismert darabhoz, mint Mendelssohn e-moll hegedűversenye?
Tizenhat-tizenhét éves voltam, amikor először szólaltattam meg a művet, tehát már több mint harminc év telt el azóta. Először szinte gyerekként, majd fiatal férfiként, egyedülállóként, aztán házasemberként, családapaként játszottam, és egyszer bizonyára nagyapaként is fogom. Amióta vezényelek, megint újabb perspektívából látom a zenét. Tavaly Mendelssohn 4., idén a 3. szimfóniáját dirigáltam, de kamarazenélni is szoktam, például Martha Argerich partnereként. Olyan is előfordult, hogy egyszerre játszottam a hegedűversenyt szólistaként, és kísértem magam a zenekarral. Nagyon izgalmas, amikor az ember más pozícióból is közelíthet ugyanahhoz a műhöz. Így természetesen az előadásmódom is fejlődik, ahogy maga az élet alakul. Megváltoztam a különböző hatásoktól, még ha közben ugyanaz az ember is vagyok.
Nemrég karmesterként is hallottuk Budapesten, a Rádiózenekarral lépett fel tavaly májusban. Hogyan kezdett vezényelni?
Azóta vágytam rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt egyszer a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar próbáján Abbado pálcát adott a kezembe, mert kívülről akarta meghallgatni a hangzást. Azt hiszem, egy Wagner-nyitány alatt történt, talán a Tannhäuserében. Erre ma már senki nem emlékszik persze, de nekem teljesen megváltoztatta az életem. Csak négy percig álltam a zenekar előtt, de éreztem valamit a testemben, az elmémben,
úgy tűnt, mintha repülnék, és azt mondtam magamnak: egy nap majd te is vezényelni fogsz.
Később el is mondtam ezeket a terveimet a feleségemnek, aki bátorított. A megismerkedésünktől kezdve minden évben megkérdezte: mikor kezdesz el vezényelni? Én meg mindig valami olyasmit mondtam, hogy túlságosan tisztelem a zenészeket, nem akarok olyan ostoba lenni, hogy azt hiszem, csak mert játszani tudok, mindjárt a vezénylés is megy. És csak vártam és vártam. Aztán egyszer csak, amikor ugyanerre a kérdésére ugyanezt válaszoltam, azt mondta: igazából csak félsz tőle, ugye? Na, hát ezt már nem hagyhattam annyiban, és úgy döntöttem, hogy belevágok. Addigra már bizonyos értelemben készültem rá, még ha senki nem is tudott róla: sokat figyeltem másokat, beleástam magam kottákba, konzultáltam karmesterekkel. Így olyan volt, mint egy folyamat szerves folytatása. Aztán átvettem a Lausanne-i Kamarazenekar művészeti vezetését, és egyre több feladatra nyílt lehetőségem. A zenélés, a zenei kifejezés új módjaival ismerkedtem meg.
Sokszor a hangszeres szólisták azért is kezdenek más zenei tevékenységekbe – a vezénylés mellett ön fesztivált is igazgat, tanít –, mert szűknek érzik azt a repertoárt, amit eljátszhatnak.
Nem úgy történt, hogy sokáig csak hegedültem, aztán egyszer csak negyven évesen azt mondtam, most már valami mást is akarok csinálni. Persze volt egy olyan periódusom, amikor nagyon intenzíven foglalkoztam a hegedűvel, de akkor is sokat kamarazenéltem. Az első fesztivált tizenkilenc évesen szerveztem, így mire megkaptam az Aix-en-Provence-i Húsvéti Fesztivál igazgatóságát, már tizenöt éves múltam volt ezen a területen. Most három fesztiválom van, sokat vezényelek, és a tanítás is szerves része az egésznek. A barátaim néha megkérdezik, hogyan tudok egyszerre ennyi mindennel foglalkozni, és nem mondom, hogy könnyű, de nem bonyolultabb, mint húszéves koromban volt, mert már tudom, mire vagyok képes. Van, amit soha nem fogok eljátszani, mert azoknak hagyom, akik nálam jobban csinálják. És van olyan repertoár, ami nem érdekel.
Persze szoktam hibákat elkövetni, nem mondom, hogy bármihez is nyúlok, nagyszerű lesz a végeredmény. De már csak azzal kezdek foglalkozni, amivel kapcsolatban úgy érzem, van mondanivalóm.
Szerencsére ahogy az ember idősödik, bölcsebb is lesz. Ha húszévesen kezdtem volna vezényelni, bizonyára több hibát vétettem volna. Most mielőtt hozzányúlok egy darabhoz, alaposan meggondolom, egyeztetek a karmesterbarátaimmal. Ugyanakkor nem a hiúság vezet, hogy kiemelkedő dirigens vagy hegedűművész legyek. Az a célom, hogy örömet okozzak a közönségnek, és azt csináljam, amit szeretek.
Sok modern-kortárs darabot is játszik.
Igen, ez is már a berlini tanulmányaim alatt elkezdődött, tizenkilenc éves koromban mutattam be először új művet, egy francia szerző szonátáját. Azóta is sokat játszom kortárs zenét, nincs olyan év, hogy ne adnék elő új darabot. A jövő hónapban például Eric Tanguy Ballada című alkotásának ősbemutatójában játszom, Daniel Hardinggal és a Francia Rádiózenekarral. Egy hétre rá pedig Nico Muhly hegedűversenyét mutatom be a New York-i Filharmonikusokkal.
Nagyon szeretem, amikor ül velem szemben a zeneszerző, ahogyan most ön, és feltehetem neki a kérdéseimet.
Sajnos Mendelssohn, Schubert és Brahms esetében erre már nincs lehetőség, de amikor Pascal Dusapinnel dolgoztam együtt, szinte együtt építettük fel a művet. Meg tudtam kérdezni, miért akar valamit így vagy úgy csinálni. Amióta sokat dolgozom mai szerzőkkel, sokkal szabadabbnak érzem magam, mert rájöttem, hogy mi, előadók sokszor rossz dolgokra fókuszálunk. A komponistának inkább az energia és a frazeálás fontos, persze van, aki nagyon kényes az artikulációra és számos egyéb jellemzőre. De mi, hangszeresek, néha leragadunk egyetlen hangnál, miközben lehet, hogy az a szerzőnek egyáltalán nem fontos, és akár kész is átírni, mert a frázis egésze a lényeg.
Milyen lenne az ideális arány a klasszikus és a modern-kortárs művek között a repertoárjában?
Ezt nem lehet pontosan megmondani, minden szezon különbözik egy kicsit. De szeretem a változatosságot. Nem vagyok az a típus, aki negyvenszer eljátszik egy versenyművet. Most például nyolcszor következik egymás után a Mendelssohn-hegedűverseny, ami nagyszerű, mert érzem, hogy fejlődik közben az előadásom. Az a lényeg, hogy a különböző tevékenységek mind máshogyan hatnak rám és egymásra. Hamarosan Schumann Csellóversenyét fogom vezényelni Yo-Yo Ma szólójával, mellette pedig az Eroica-szimfóniát. Aztán kamarazene következik, majd megint szólistafeladat. Minden héten más-más utat járok be.
Ilyen sűrű időbeosztás mellett mi a nehezebb: fizikailag vagy szellemileg helytállni?
Szerencsére jó fizikai állapotban vagyok, kisebb betegségek persze előfordulnak, néha érzem a vállam vagy influenzás leszek, de semmi komoly. Számomra szellemileg sem megterhelő muzsikálni, inkább kihívásként élem meg. Nyilván ha egy ezerszer játszott nagy szimfóniát vezényelek a világ legnagyszerűbb muzsikusaival, mint amilyen az Eroica is, akkor nagy nyomás van rajtam. És persze azért is, mert mindig a lehető legjobban akarok játszani.
Látom, igen nagy energiával rendelkezik.
Igen, de az mindig a zene szeretetéből ered. Ha egyszer úgy érzem majd, hogy nincs ennyi energiám, biztos visszaveszek a tempóból, talán szünetet is tartok, mert kíváncsiság és öröm nélkül nem lehet ezt a szakmát csinálni. Azért tudok ilyen intenzitással dolgozni, mert nagyon inspirál a zene, az új projektek, a karmesterekkel, szólistákkal való találkozások, új zeneszerzők felfedezése. Mindig történik valami érdekes. Néha barátokkal kvartettezünk, új műveket blattolunk, később nekiállok egy darabnak, amit nekem írtak. Aztán ezt az energiát és lelkesedést átadom a zenészeknek, akikkel dolgozom.
Mert hát jobb olyasvalakivel muzsikálni, akit átjár a szenvedély, mint olyannal, aki feltűnően unatkozik.
Nemrég vettem észre, hogy ugyanazon a napon van a születésnapja, mint Mozartnak, január 27-én.
Így van, de ő nem tudja. (nevet) A dolognak persze nincs semmi jelentősége, beképzeltség lenne azt állítani, hogy van. Fiatal koromban persze jó érzés volt, különlegesnek éreztem magam tőle. Az viszont kellemes, hogy a szülinapomon mindenki Mozartról beszél. Vagyunk még páran zenészek, például Emmanuel Pahud vagy James Ehnes, akik ezen a napon születtünk, ilyenkor mindig felhívjuk egymást boldog szülinapot kívánni.
Kisgyerekként kezdett zenét tanulni, ráadásul az öccse (Gautier Capuçon csellóművész – a szerk.) is muzsikus. A családból hozta a zenei érdeklődést?
A szüleim nem zenészek, de szeretik a zenét, és csak annyit akartak, hogy mindketten tanuljunk hangszeren játszani. Nem érzem magam született hegedűsnek, valószínűleg bármi mást megszerettem volna. De egy tanár azt mondta a szüleimnek, jó fülem van, érdemes megpróbálkozni a hegedűvel, így elkezdtem órákat venni. Ha az illető a zongorát javasolta volna, lehet, hogy most ismert zongorista lennék. A zene ugyanis az öcsémet és engem is azonnal beszippantott. Ez egy megmagyarázhatatlan folyamat: egyes gyerekekben felébred a zene iránti szenvedély, másokban pedig nem. A hegedűhöz nagy lelkesedés szükséges, mert rengeteg gyakorlást igényel. Évekbe kerül, mire az ember eljut odáig, hogy élvezze a játékot.
Bár azt mondja, nem született hegedűművésznek, feltételezem, mint minden muzsikus, különleges viszonyt ápol a hangszerével, egy 1737-es Guarneri hegedűvel.
Már húsz éve játszom rajta, egykor Isaac Sterné volt. Csodálatos hangszer, minden alkalommal, amikor kinyitom a tokját, úgy érzem, szerelmes vagyok belé. Néha kicsit zárkózottabb, de bízom benne, és akkor pár órával később újra kinyílik, és csodásan szól. Különleges találkozás a miénk, amely minden egyes koncertet új inspirációval gazdagít.
Fejléckép: Renaud Capuçon (forrás: Intermusica)