A világhírű énekesnő ugyanis virtuóz barokk áriákkal érkezett november 9-én a Művészetek Palotájába, olyan operarészletekkel, amelyeket Drama Queens című, lelkes kritikai visszhangot kiváltó, tragikus sorsú antik kriálynők portréját megrajzoló albumáról válogatott, márpedig ez a koncertforma olyasmi, amit a zenekedvelők hajlamosak egy másik lenyűgöző mezzo, Cecilia Bartoli nevével társítani. Bartoli kivételes, bizonyos értelemben korszakalkotó technikája legendás, ő az a művész, aki szemlátomást élvezi az embert próbáló nehézségek, tüdőkapacitást nem kímélő futamok jelentette kihívást, és bármikor képes elérni, hogy közönsége - a kivételes zenei élmény mellett - már pusztán a virtuozitás sodrásába beleborzongjon. Hírneve, lemezei, fellépései ismeretében hasonló interpretációkkal próbálkozni egészen egyszerűen értelmetlen igyekezetnek látszik.

Joyce DiDonato azonban képes bebizonyítani, hogy ez tévedés. Noha lemezbemutató turnéjának egyik állomásaként érintette Budapestet, olyan koncertet adva, amelynek minden egyes eleme pontos koreográfiát követ a világ valamennyi jelentős hangversenytermében, az élmény, amellyel megajándékozta hallgatóit, mégis hátborzongatóan valóságos, egyszeri és különleges volt. Ebben természetesen jelentős szerep jutott a felvételen is hallható amszterdami együttesnek, az Il Complesso Baroccónak is. Alan Curtis zenészeinek filigrán ötletekben bővelkedő, kifogástalanul pontos, kecses, ugyanakkor erőteljes játéka nagyszerűen illett a kansasi születésű énekesnő előadásmódjához, jóllehet a szenvedélyesség mértéke néha kissé eltúlzottnak bizonyult, enyhén egzaltált jelleget kölcsönözve a produkciónak. Az aránytévesztés pillanatait a jelek szerint elsősorban a koncertmester, Dmitry Sinkovsky lendületes fantáziájának köszönhette a közönség, ugyanakkor a hangszeres műsorszámok legkifinomultabb, legélvezetesebb ötletei is tőle származtak, ahogyan azt a hangverseny első felében megszólaltatott Vivaldi-hegedűverseny (d-moll, "Per Pisendel", RV 242) magával ragadó lassú tétele is példázta.

Az este valódi sztárja azonban magától értetődően DiDonato volt. Kifogástalan technikája, koloratúráinak könnyedsége, trilláinak gyöngyöző gömbölyűsége, impozánsan bemutatott hangterjedelme, orgánumának teltsége önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy a Bartók-terem hallgatóságát elbűvölje, énekének valódi vonzereje mégsem ezekben a pozitívumokban rejlett, hanem előadásának különösen szuggesztív drámaiságában, amelynek hatalma a túlfűtött szenvedélyesség helyett elsősorban megindító egyszerűségében mutatkozott meg. Noha az énekesnő láthatóan mélyen átérezte és átélte az éppen megformált ária érzelmi tartalmát, interpretációjának lenyűgöző ereje ennek ellenére nem a látható gesztusokból fakadt elsősorban, sokkal inkább a zenei megvalósítás csodálatos részleteiben nyilvánult meg: a semmiből elindított hangok meleg fényű kiteljesedésében vagy éppen a frázisok magányosan elvékonyodó, elhaló végének tökéletesen uralt és irányított szépségében, a zokogó hangsúlyokban, abban a lélegzetelállító természetességben, amely az egy levegővel megvalósított íveket összefogta, úgy kötve össze magasságukban, színükben, ragyogásukban, testességükben egyaránt nagyon eltérő hangokat, hogy azok lényegileg mégis azonosak maradtak egymással és az imporvizatív díszítésekben, amelyek nem egyszerűen ékesítették a visszatéréseket, de feltárták az adott hangnem szerkezeti összefüggéseit, megmutatva a disszonanciák minden fenyegetését és édességét - mindezt ráadásul a bonyolultság, az erőfeszítés legcsekélyebb jele nélkül.

Joyce DiDonato egy alkalommal azt nyilatkozta, hogy az opera élővé, elevenné tételéhez, a hallgatóság meghódításához nincs szükség semmi másra, csak arra, hogy az ember rendesen előadja azt, amit énekel. Őt hallgatva úgy tűnik, csakugyan ennyi a titok.