- Van tüzed, vazze?

- Nincs sajnos.

- Látom, pesti-e vagy.

- Az. És te?

- Én Rákoscsabáról jöttem. Na jól van akkor. Egy a lényeg, hajrá Újpest öcsém! (elfordul) Neked sincs tüzed, vazze?

Azt nem mondom, hogy az első, de a második impulzus ez volt Kapolcsra érkezvén, és bevallom, nem lettem tőle túl boldog. És hogy mi volt az első? Az, hogy a 15 perc alatt, amíg busszal beérkeztünk a falu határától a néhány száz méterre lévő Fő térig, mégiscsak azon járt az eszem, hogy ezt a hangulatot máshol nem fogom megkapni, és ha nekem ez kell, már csak le kell szállnom a buszról, és mindez úgyis elkerülhetetlen lesz.

Szóval, bármilyen megdöbbentő is az, hogy az ember majd kétszáz kilométert képes utazni Budapestről egy igazi, tipikus, beszorulásos körúti dugóért és benzinkutas árakon dolgozó büfékért, van ebben az egészben valami utánozhatatlan, amit máshol nem kapnánk meg. Nem kérdés, hogy vannak még rejtett tartalékok a rendezvényben a tizenhetedik éven is túl, és az is nyilvánvaló, hogy a szervezők ezeket hamarosan feltárják majd előttünk. Ebben az évben a legfontosabb újdonság a határon túli magyar kultúra mind hangsúlyosabb megjelenése: a fesztivál központjaként működő Kapolcson Erdély, Pulán a Vajdaság, Taliándörögdön pedig a Felvidék kultúrája mutatkozhat be. Folyamatosan jelen van előadásaival a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház - a nemzetközileg elismert kárpátaljai társulat idén is elővezeti repertoárját a kapolcsi összművészeti fesztiválon.

Sajnos csak legendákat ismerek a Művészetek Völgyének arról a kezdeti, bájos időszakáról (sokan fénykornak, meg az igazi völgynek nevezik), amikor városi bölcsészcsaládok elvitték a gyerekeket falura, hogy lássanak végre agyagot, kolbászt, meg kecskét. Minden bizonnyal magam is azok közé tartozom, akik e szempontból "felhígították" ennek a rendezvénynek a közönségét, mit tegyek. Tény, hogy itt vannak a fiatalok tömegével, már egészen a nyikhaj sihederektől kezdve, akik idén, akárcsak tavaly, valósággal ellepték a bájából mit sem vesztett völgyet, kíváncsiak az idesereglett művészekre és arra a programra, amelyet a helyszín varázsának köszönhetően nem lehetne sehol a világon másutt megvalósítani. Mindezt igazolja az is, hogy a rendezvény önálló költségvetési tétel lett, hogy a látogatók száma az egekbe szökött, és megállt valahol a kétszázezer környékén. Ez nyilván bevételt és plussz forrást jelent a helyieknek is, akik nem tagadják: az a tény, hogy nyaranta tíz napig ideköltöznek a művészek és a fiatalok, megállította a környék hanyatlását, mi több, visszafordított bizonyos folyamatokat. Idén álomköltségvetés is volt: 260 milliót akartak a szervezők elkölteni, ám a végül rendelkezésre álló 173 millió így is jóval - 25 millióval - több, mint a tavalyi végösszeg. Ugyanakkor nem lehet elvitatni, hogy ehhez képest is mennyivel nehezíti meg a szervezők dolgát a finanszírozási és pályázati rendszer összes anomáliája, kiemelve az utófinanszírozással együtt járó nehézségeket. A műsorfüzetben köszöntőként leközölt Shakespeare szonett nem egy sora így barokkos túlzásnak tűnhet, kivéve talán az öcsiek leválására utaló "…árulás sújt minden szent Hitet… és szűz Erényt a gaz tiporni kész/és Tökéletest korcs utód gyaláz" sorokat.

Ennek ellenére is a maga nemében kiváló fesztiválra, fiesztára számíthatnak a Művészetek Völgyébe látogatók. Reggeltől reggelig tartanak a programok, a legkülönfélébb művészek előadásaira, koncertjeire a legkülönfélébb nézők kíváncsiak. Kapolcson, Taliándörögdön, Pulán, Vigántpetenden és Monostorapátiban éppolyan otthonosan mozognak a városi kultúrlények és a vidéki punkok, a pincérfiúk és a tinilányok, filmrendezők és orvosdoktorok. És ez így jó.