A hangverseny első részében Weber op. 79-es f-moll hangversenydarabja csendült fel Várjon Dénes szólójával, a terjedelmesebb második félidőben pedig Bruckner VII., C-dúr szimfóniája szerepelt műsoron Bogányi Bruckner-szimfóniákat bemutató sorozatának részeként – a romantika évszázadán belül maradva is hatalmas stiláris kontrasztot hozva létre.
A Weber-mű, lényegében egy részletes programon alapuló egytételes zongoraverseny, tulajdonképpen egyidős a romantikával, hiszen befejezése annak a Bűvös vadásznak a bemutatójával esett egybe, amelynek üstdobütéseivel – a sokat idézett maxima szerint – a német romantika megszületett. De az f-moll hangversenydarabnak a kortársakra gyakorolt hatása sem lebecsülendő, hiszen mind költői programja – itt: a háborúból visszatérő lovag és érte aggódó szerelme boldog egyesülése –, mind pedig egytételessége 19. századi komponisták egész sora számára szolgált példaként. De talán nem is ezért szeretjük igazán, hanem a hangszeres művek Weberének tüneményes bájáért, azért a mozarti szintű ízlésért, áttetszőségért és biztos arányérzékért, amely az érzelmek legmagasabb hőfokán sem hagyja őt cserben.
S ha van magyar zongorista – majdnem azt írtam: van olyan élő zongorista –, aki az izzó szenvedélyt és a megformálás tisztaságát és báját egyaránt magáénak mondhatja, akkor az Várjon Dénes.
Várjon Dénes és a Pannon Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Bublik Róbert)
S ha még hozzáteszem, hogy a szerző karakterével való magasrendű azonosulásban Bogányi Tibor és maga a zenekar is Várjon ideális partnere volt, akkor el is mondtam, miért hatott ritka zenei ünnepként ez a produkció, s miért ünnepelte az értő pécsi közönség olyan lelkesen és kitartóan a művészeket. Olyannyira, hogy – ami ritkaságszámba megy nyitószámot követően –, három ráadásra is sor került. Várjon előbb Bartók Három csíkmegyei népdalát játszotta el, olyan végtelenül differenciált dallam- és díszítőhangokkal, s ugyanazzal az érzékenységgel, amely, mutatis mutandis, a Weber-mű előadását is olyan élményszerűvé tette. Ezután egy rövidségében is megrázó erejű Schumann-darab – A költő szól – következett, majd végül, a közönség legnagyobb örömére, a versenymű egész befejező szakaszát újra eljátszotta Várjon és a zenekar.
Bruckner Hetedikje szerzőjének legnépszerűbb, legsikeresebb szimfóniája – az volt már az életében is. Nem csodálkozhatunk azon, hogy Bogányinak miért tartozik szívügyei közé ez a voltaképp – legalábbis a koncertéletben – érdemén alul számon tartott, ám rendkívüli egyensúlyérzékkel komponáló, briliáns színérzékkel hangszerelő és a hallgatót rendkívül eredeti pillanatokkal, váratlan fordulatokkal megajándékozó zeneszerző, illetve szimfóniáinak bemutatása.
A minden erénye mellett szűkszavúnak azért nem mondható Bruckner előadásához ugyanis pontosan ilyen típusú karmester az ideális, mint Bogányi Tibor.
Bogányi Tibor és a Pannon Filharmonikusok (Fotó/Forrás: Bublik Róbert)
Az a karmester, aki – amint az a Weber-koncertdarab minden ütemében is megnyilvánult – olyan impulzív, olyan színérzékkel és zenei fantáziával rendelkezik, mint ő, ugyanakkor pedig maximálisan fegyelmezett, precíz és kézben tartja a részleteket. A Hetedik nagyszabású kaleidoszkópjának megannyi színe, karaktere, fokozása, tetőpontja és átszellemült pillanata emlékezetes szépséggel és plaszticitással szólalt meg ezen az estén, rendkívül magas technikai színvonalon, elenyésző mennyiségű apró hibával. Már a nyitótétel első témája is igen szuggesztíven hatott a vonósok tremolójának ősködével, az érzéki szépségű csellódallammal. Emlékezetes volt a tétel kódájának katarzisa is, vagy a nagyszerű rézfúvósok apoteózisa a lassú tételben, a Scherzo feszes ritmusa s a középrész napfényes idillje. S varázslatos volt, ahogyan a zárótételben a nyitótétel témái elváltoztatott formában, új kontextusban és új jelentésben, de mégiscsak felismerhető módon jelentek meg újra.
A zenekar egészében roppant összecsiszoltan játszott, a rézfúvósok, mindenekelőtt a trombiták és a kürtök pedig egyenesen ragyogóan.
A szimfónia egészének hatása valahogy mégsem volt olyan szuggesztív és egységes, mint a szebbnél szebb részleteké. Magam sem értem egészen, miért nem. Lehet, hogy csak az első félidő apollói tökélyének emléke tett kielégíthetetlenné.
(Fejléckép: Bublik Róbert)
hírlevél
