Bánfalvi Béla (a Budapesti Vonósok koncertmestere)

A kamaramuzsikus saját szólamát egyedül játssza, eközben reagál társaira. A koncepciót jó esetben, egymást elfogadó és tisztelő muzsikusok esetében közösen alakítják ki. Egy kamarazenekar koncertmestere viszont egy személyben felelős az előadás színvonaláért. Tevékenysége a szólam, és a szólók eljátszásán túl karmesteri elemeket is magában foglal. Ő irányít, úgy, hogy közben állandóan figyel a zenekar reakcióira, és ha kell, azonnal igazít. Ideális esetben létrejön egy olyan „kegyelmi” állapot, amelyben bár szemmel láthatók a koncertmester jelzései, de a lényeg mégis a tudatalattiban zajlik. Ez a kisugárzás, ez az egymás között kialakuló szellemi áramlás teszi lehetővé, hogy minden szinte magától kezd működni, irányítani sem nagyon kell. Ezt általában a közönség is megérzi. Nagyzenekar koncertmestereként más a helyzet. A pulpituson karmester áll, kezében futnak össze a szálak. A koncertmester feladata lényegesen korlátozottabb. Felelős a vonásokért, zenekari szólókat játszik, szólampróbákat, vonós próbákat tarthat, joga van próbán instrukciókat adni, játékmódot meghatározni, egyeztet a karmesterrel, de nem felel az előadásért. Egyébként egy szimfonikus zenekart a mérete miatt sem lehet ülve vezetni, hiszen mondjuk a 4., 5. pulton játszó II. hegedűs a koncertmesterből lehet, hogy semmit sem lát, csak a kottára, a zenére és a karmesterre figyel. Emiatt van, hogy nagyobb fúvóslétszám esetén dirigálok a próbán (nehezebb darab esetén néha a koncerten is), és csak az utolsó próbákon ülök vissza a zenekarba.

Kováts Péter (a Mendelssohn Kamarazenekar koncertmestere)

Felmerül a kérdés: létezik-e a kamarazenekar, mint zenélési forma? Egyre inkább úgy érzem, hogy nem. Zenekart úgy nem lehet csinálni, ahogy például egy kvintettet, ahol leül öt szuverén muzsikus, és a saját tudását, invencióját egy megadott pillanatban a közös ügy – a mű – érdekében egymás rendelkezésére bocsátja. Megszólaltatják, kifejezik véleményüket a hangszerükön, és ha szerencsés a találkozás, akkor egymáshoz csiszolódva közös interpretációt hoznak létre. Ilyen értelemben nem „kamara” a kamarazenekar, hanem sokkal inkább „zenekar”. Reménytelen és kilátástalan azt várni, hogy 15-20 zenész – tudása legjavát adva – létre tud hozni a próbákon egy közös, koherens interpretációt, ami majd később a pódiumon ihletettnek és meggyőzőnek fog tűnni. A zenekar nem demokratikus szerveződés és nagy baj, ha „többségi szavazás” dönt a zenei koncepció kérdéseiben. A kamarazenekar vezetése tehát egyszerre karmesteri, de egyszerre hangszeres feladat is. Egyszerre kell vezetőnek, de orgonasípnak is lenni. Szerencsére vannak csodák is! Biztos az együtt töltött több mint 20 év az oka, de mégis megdöbbentő, amikor szavak nélkül is megértjük egymást, nem kell mondani semmit, mégis mindenki egy hullámhosszon van, és ugyanazt akarja ugyanúgy, ugyanabban a pillanatban. És van más csoda is! Amikor az alapos és nem kevés próba után eljön egy koncert, és valami mégis másként alakul, mint ahogy azt a próbán megbeszéltük. Azért, mert akkor és ott másként kívánkozik. És azt mindenki érzi. Egymást győzzük meg – hangszerrel a kézben – a színpadon, hogy valamit másként kell eljátszani. Mégiscsak létezik a „kamara” zenekar…?

Lesták Bedő Eszter (az Erkel Ferenc Kamarazenekar koncertmestere)

Mindhárom közeg teljesen más magatartást kíván. Máshogyan kell viselkedni, más módon kell magamat adni az adott közösség számára, és másképpen kell alkalmazkodni is. A koncertmesterség egy karmester nélküli zenekarban (az Erkel Ferenc Kamarazenekar ilyen együttes) rendkívül összetett feladat. Egész lényemet leköti, hallatlan energiákat mozgat meg bennem. Az én dolgom elképzelni, hogyan kellene megszólaltatni a szerző által megálmodott darabot. Ez a feladat határozottságot, egyfajta „vezérürüséget” és elementáris erejű hegedülést kíván. Sugárzóan, szellemesen, változatosan, érdekesen kell próbákat tartani. Társaimat motiválni, a legjobbat kihozni belőlük nem könnyű, és egyben megtisztelő feladat. Miközben egy négy-öt tagú szólam hangadójaként szemvillanásokkal, a koncerteken már partitúra nélkül (vagyis fejből) kell koordinálnom olykor 30-35 muzsikus-társamat. Ez állandó koncertrációt kíván – egy időben sokszor négy-öt felé –, pihenésre, kiengedésre nincs mód. Ez a feladat izgalmas, és jó adag bölcsességet kíván. A vitás kérdésekben jó, kompromisszumos megoldásokat kell találni, és még nőnek is kell maradni ebben a férfias szerepben. Kamarazenészként pedig nagy szerepe van az alkalmazkodásnak. A Pulzus Vonósnégyes II. hegedűseként élvezettel tobzódom a dúr és moll tercek, késleltetések megszólaltatásában, a prímás vagy az éppen dallamot játszó hangszer kiszolgálásában. Mivel itt egyedül játszom a szólamot, nem kell a szólamhangzás tökéletessége, kiegyenlítettsége felett őrködnöm. Hegedűsként a három műfaj közül a szimfonikus zenekarban kell a legjobban alkalmazkodnom. A Budapesti Fesztiválzenekar tagjaként a prím szólamban 10-16 muzsikussal kell – nem hangadóként – tökéletesen egybeolvadnom, közben pedig minden pillanatban a karmester kezére kell játszanom. Ez éppen ellentétes hozzáállást kíván, mint koncertmesterként a hátamon vinni az egész zenekart. Érdekes helyzet, amikor a nagy zenekarban a koncertmester mellett ülve próbálom azt nyújtani, amit én várok el attól a társamtól, aki mellettem ül, mikor a kamarazenekarban én vagyok a koncertmester. Emellett a zenekari játékos olyan kell legyen, mint a jó háziasszony, aki mindegyik vendégének igyekszik kedvében járni, vagyis az éppen dallamot játszó fúvós vagy vonós szólistát, csoportot a számára legmegfelelőbb módon próbálja kiszolgálni. Nagyon érdekes magamon megfigyelni azt a hallatlan pozitív hatást, amit ennek a három szerepnek a folyamatos jelenléte vált ki bennem. Jótékony kölcsönhatás ez, mely, úgy érzem, teljessé teszi zenészi mivoltomat.

Rolla János (a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertmestere)

A három játékmód egy ponton összefügg: mindegyik kamaramuzsikálás, még a szimfonikus zenekari játék is. A kamarazenekar azonban egy köztes állomás a kamarazenélés és a szimfonikus zenekari játék között. Mi megpróbáljuk úgy összekovácsolni a szólamot, egységesíteni az egyéni kifejezést, hogy a játékmód megmaradjon személyes, minőségi hangnak. Ez persze nagyban függ a tagoktól és a munka mennyiségétől is. A szimfonikus zenekarnál van egy természetes játékszabály: van ritmus, hangmagasság, a kottát követni kell, viszont a nagy távolság és a sok résztvevő miatt szükség van karmesterre, aki az együtt játékot koordinálja. A jó karmester felszabadítja a zenészeket, akik úgy érzik, hogy maguktól is azt játszanák, amit a karmester kér tőlük. Akkor jó a kontaktus a zenekar és a dirigens között, ha a karmester nem csupán egy közlekedési rendőr szerepét tölti be: a karmester egy pluszt kéne, hogy jelentsen. Egy szimfonikus zenekar koncertmesterének feladata csupán a játékmód egységesítésre korlátozódik, egy nagyzenekari játékosnak pedig nagyon szerényen kell bánnia a saját egyéniségével. Jó szakembernek kell lennie, és tudnia kell, hogy az aktivitáson túl nem szabad kilógnia a sorból. Nálunk az egész darabnak a zenei felépítését és kidolgozását, vagyis a karmesteri feladatokat is el kell látni, és a zenei elképzelésnek is össze kell csiszolódnia. Akármilyen furcsán hangzik, mi addig győzködjük egymást, addig játszunk együtt, amíg a zenekar minden egyes tagja abban a stílusban és abban a darabban megszokik egy olyan előadási módot, amit a sajátjának érez.

Juniki Spartakus és Somogyi Péter (a Weiner-Szász Kamarazsimfonikusok koncertmesterei)

Juniki Spartakus: Véleményem szerint míg a szimfoniku zenekarban a koncertmester feladata, hogy a karmester keze alá dolgozva irányítsa a vonósokat, addig a kamarazenekarban – saját szólamának meggyőző játéka mellett – fő feladata a művészeti vezetés. A kamarazenészek – mivel mindenkinek saját szólama van – egyénileg felkészültebbek mond hangszeresen, mind a zeneművet illetően. Ezért a próbák alatt, de a koncerten is a felelősség jobban megoszlik.

Somogyi Péter: Csatlakozva kollégám véleményéhez annyiban kiegészíteném, hogy mind a vonósnégyes, mind a kamara vagy szimfonikus zenekari együtt játék esetében rendkívüli meggyőző erővel kell hatni a koncertmesternek a kollégái, illetve a karmester irányába egyaránt, lévén hogy egyfajta közvetítői szerepet is be kell töltenie közöttük, de olyan módon, hogy a művészeti vezető vagy a karmester elképzelései maradéktalanul megvalósuljanak. Természetesen az a fajta szellemi és fizikai nyomás, ami egy koncerten éri az együttesek vezetőit – ami a felelősséget illeti – differenciálódik, hiszen nagyobb létszámban, mint egy vonósnégyes ez jobban megoszlik a zenészeken. Véleményem szerint ez csak abban az esetben valósul meg, ha a nagyobb létszám esetén is megvalósul a szellemi és fizikai értelemben vett „kohézió”, vagyis minden tagja a vonósnégyesnek vagy a zenekarnak egy emberként szolgálja a közös ügyet.

Szefcsik Zsolt (az Erdődy Kamarazenekar koncertmestere)

Egy kamarazenekar vezetése elsősorban a feladat sokrétűségében tér el a kamaramuzsikálástól, illetve a szimfonikus zenekari játéktól. Mindhárom zenélési forma eredményes művelésének alapja a kifinomult zenei ízlés és a biztos hangszertudás, a jó koncertmesternek azonban további, nem kizárólag zenei jellegű képességekkel is rendelkeznie kell. Ezek közül legfontosabbnak a zenekarvezető motivációs készségét tartom. Amíg egy kis létszámú kamaraegyüttesben a zenei szövet megszólaltatásában mindenki egyforma erőbedobással vesz részt, addig egy karmester által irányított szimfonikus zenekar alapvetően autokratikus rendszerében az egyéni kezdeményezések számára alig nyílik lehetőség, így a játékosoknak a zenei célra irányuló szellemi aktivitása – néhány különleges adottságú együttes kivételével – egy idő után általában lecsökken. A kamarazenekar valahol e kettő között helyezkedik el. Ebben a formációban szükség van egy határozott elképzeléssel rendelkező vezetőre, aki a próbák során az adott darab zenei problémáit helyére tudja tenni, ugyanakkor a jó koncertmester egyik leglényegesebb feladata, hogy a zenekar tagjait állandó aktív szellemi erőfeszítésre tudja késztetni. Mindehhez jó adag pszichológiai készségre is szüksége van, hiszen az átlagosnál jóval érzékenyebb emberekkel kell döntéseit elfogadtatnia. További követelménynek tartom a kamarazenekar vezetőjénél az együttes távlati működéséhez kapcsolódó elképzelések meglétét. A zenekar repertoárjának, hangzásideáljának, egyéni karakterének kialakítása mind az ő feladata. Mindezek után annak tükrében, hogy manapság a fennmaradás érdekében a zenekarvezetőnek mellesleg kiváló menedzsernek és zseniális érzékű hangversenyszervezőnek is kell lennie, a koncertmesteri szólók hibátlan eljátszása már csak habnak tűnik a tortán…