A recept további része így hangzik: végy egy megbízható másodvonalbeli zenekart, egy precíz, a kitűnő finn iskolán nevelkedett karmesterrel, egy borongós januári hétvégét, három (talán) kevésbé borongós szeptemberi napot, valamint egy júliusi keddet, két profi hangmérnököt – de legfőképpen egy nagy kazal jóformán ismeretlen partitúrát.

Sajnos időnként mind a zenekar, mind Hough diszkréten – számomra túlságosan is diszkréten – a háttérbe húzódik, s egy tárlatvezető pontosságával és szenvtelenségével mutatja be ezeket az alig játszott műveket. Ennek ellenére mégis szép számmal akadnak lélekemelő pillanatok. Lehetetlen például szó nélkül elmenni az op. 70-es Allegro appassionato imponálóan virtuóz megoldásai, vagy az I. zongoraverseny Andantéjának néhány varázslatos jelenete mellett. A felvételek legnagyobb erénye mégis az, hogy a valódi felfedezés örömét hozzák el a zenerajongó számára: a Hyperion dupla albuma távolról sem csak megszállott gyűjtők számára készült. Szégyenkezve rá kellett döbbennem, hogy a közismert opuszok kivételével nem ismertem és értékeltem eddig eléggé ezt a kitűnő szerzőt: Saint-Saëns lenyűgözően bánik a zongoraletéttel, (megjegyzem, Hough is) s a dallami ötletetekre, a hangszerelésre sem lehet senkinek panasza. Élvezet volt megismerni ezeket a műveket, amellyekkel a francia szerző igencsak elkényeztette a pianistákat. Tehát zongoristák, koncertrendezők figyelem! Van élet a Liszt-zongoraversenyeken túl is!