Markolta valaha a középkorban ezt a kilincset az otthonába térő nemes Otto Keuzl kereskedő, Fröshlmoser patikárius, majd később, huszonhat éven át egy bizonyos Leopold Mozart hegedűmester, udvari komponista is, akinek ebben a házban 1756. január 27-én este nyolc órakor megszületett hetedik gyermeke, Joannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus. A későbbi Wolfgang Amadeus Mozart.

A házban múzeummá merevedett az idő, csend üli a dermedt szobákat. A fajanszkancsó alján megállt a reggeli mosdáshoz készített víz, hófehér, keményített dunyhával vetve az ágy, lábánál szorosan illesztett apró fémbilikom. Nem mozdulhatnak egymás mellől Salzburg egykori rivális érsekei sem, olaj képmásuk átellenben a falon. Schrattenbach nyugodt szívvel méláz, pénzből és szabadságból is adott ő eleget kegyeltjének, a kis Mozartnak, gondolja, bár a bizonyosság kedvéért egy hétre maga mellé záratta, komponáljon zenét a szeme láttára, ha tud.

Szomszédja, a karikás szemű Hieronymus Colorado érsek még éjjelente is kínosan feszeng. Miután naphosszat mást sem hall, mint ahogy a művészfamília életében kalauzoló idős hölgy újra és újra felrója bűneit. Hogyan fukarkodott segítségével az egyházi méltóság, hogyan kurtította a mise hosszát és ezzel a komponista lehetőségeit éppen a felére. És hogy magán kívül semmit, tán még a zenét sem szerette.

A korabeli vászon Mozartja már rég megbocsátott, és csak azt bánja, nem mozdul a házi zongora tojáshéjszín billentyűje, és hogy üveg alatt a kedvenc, gyerekkori hegedű. Gondosan felragasztott első hajtincseit kacagja, és az sem zavarja már, hogy vitrinben őrzött, selyemvirágokkal hímzett tárcája, mint annyiszor azelőtt, újra teljesen üres.

Mozart pipiskedve pillant a képről ki az ablakon, mire a kandeláber fénye egy pillanatra meginog.

A hajnal nekiszalad hirtelen a szűk utcának, megpöcköl cirádás cégért, kocogtat kirakatablakot, a tetőkről havat ránt magával. Felszökik végül a templomtoronyba, lódítson egyet az óra kövér aranymutatóin.

A Getreidegasse varázsütésre megtelik. Sorra pattannak fel az öreg spaletták, ingatag női cipősarkak szaporáznak, megkergült metronómokat idézve. Versengve pördülnek fel a kirakati rolók, mögülük reggelt kiáltanak egymásnak a boltosok. Büszkén mutat a pék pirosra sütött hangjegyeire. Nem felejtették ők a születésnapot.

Kivágódik a szemközti kávézó ajtaja, ezüsttálcáján kötényes fiú egyensúlyoz siettében gőzölgő feketés porcelánt. A lovak orrlyukaiból pára gomolyog, türelmetlenül topognak, indulnának tovább.

De hányszor ácsorgott már indulásra kész hintó a kilences számú ház előtt! Hogy egész családjával együtt vihesse Mozartot, az apró géniuszt Európa-szerte, királyi udvarokba és más előkelőségek elé megmutatkozni.

A veszteglő hintó mögül most utcazenész kerül elő. Ma kizárólag Mozart tiszteletére játszik. A szonáta dallama szanaszét szalad. Beköszön az újságárushoz, tiszteletét teszi a dómnál, ahol Leopold feleségül kérte Anne Marie-t, később Mozartot keresztelték; bekukkant a kút mélyére, ahonnan a vizet hordták a cselédek, de megtorpan és visszafordul a dallam az egykori érseki rezidencia előtt. Jut így belőle a Pamina cukrászda vendégeinek fülébe is.

Hogy Mozart állítólag mandulával szerette a kávét, jegyzi meg fontoskodva egy régi vágású úr a mellette ülőnek, és hogy azt Staiger úr üzletében fogyasztotta szívesen, de nem feledkeznének meg fiatalkoruk primadonnájáról sem, aki a Figaró házasságában tűnt fel annak idején.

Hogy állítólag Mozart szerette a jó bort, és legalább kétezer kottajegyet rajzolt a papírra mindennap, pletykálnak a szomszédos asztalnál halkan az öreg barátnők. És azt is suttogják távolabb, soha nem volt boldog, mert akit szeretett, Aloysia Weber operaénekes, nem lehetett az övé. Csak húga, Constanza.

A cukrászda békebeli gramofonjára kacér Mozart-menüett kerül. A ház ereszére nőtt jégcsapokat lassan kikezdik a késő délutáni napsugarak.

Pontban este nyolckor megkondul az összes salzburgi harang.

Mandulaillat csurog a levegőben.