Már a második "behangoló" koncertjét tartotta a Concerto Budapest a március végén nyíló Budapest Music Centerben (fotókkal gazdagon illusztrált háttéranyagunkat itt találják). Mint kiderült, a közönség nagy része az előzőn is jelen volt, ahol egy "munkafüzetet" kaptak - ebbe írhatták le tapasztalataikat az új hangversenyteremmel kapcsolatban. A koncert előtt Gőz László, a BMC igazgatója és Becze Szilvia, a Bartók Rádió műsorvezetője beszélt a még nem teljesen befejezett koncertteremről, illetve három perc erejéig igénybe vették a közönséget egy akusztikai mérés lebonyolításához. Megtudtuk, hogy a terem széksorait egy szőlőskert mintájára rendezték el, tehát az összes hallgató a Nap (vagyis a zenekar) felé fordulva ül. A falak rusztikus téglaburkolata inkább egy borospince hangulatát juttatta eszembe - ha már szőlőről esett szó.

Forrás: Végh Dániel
Az izgalmas bevezető után Schubert I. D-dúr szimfóniájával kezdhette ki-ki saját akusztikai tesztjét. Még egy ilyen aránylag kis apparátusú szimfóniával is olyan tömött, intenzív hangzásban volt részem, amit korábban még sosem tapasztaltam. Maga a mű nem tartozik Schubert legnagyobb alkotásai közé, stílusa - akárcsak a koncert záró műsorszámaként felhangzott 2. B-dúr szimfóniáé is - még Mozart és Haydn korát idézi. De csak azért, mert nem a zeneszerző érett korszakából való egy darab, még lehet igazán élvezetes zene. Keller András pálca nélkül dirigált, s mivel a zenekar kis területen játszott, nem is lett volna rá szüksége. Ez a közvetlenebb karmester-zenekar kapcsolatot megengedő vezénylésmód inkább kamarazenei együtteseknél jellemző, s ha arra gondolunk, hogy az új BMC-termet alapvetően kamarazenei koncertekre szabták, még teljesebb a kép. Keller Andrásék előadása pedig tényleg nagyon összehangolt, harmonikus örömzenélés volt.
A két szimfónia mellé Haydn C-dúr csellóversenyét választotta a Concerto Budapest. A koncerten másodikként felhangzó műnél a 19 éves Szabó Ildikó csatlakozott a zenekarhoz. Játékát hihetetlenül szép zenei megoldások és a zenekarral való jó együttműködés jellemezte. A második tételben például olyan finoman úszott be szólója a zenekar fölé, hogy lehetetlen volt megállapítani, hol kezdődött a hang. Ennek a tételnek a végére még egy kellemes meglepetést tartogatott Szabó Ildikó: Benjamin Britten kadenciáját játszotta, tisztelegve ezzel a 100 éve született zeneszerző előtt. Ráadásként Alfredo Piatti 7. C-dúr caprice-jét játszotta Ildikó. Bár saját elmondása szerint ez az egyik kedvence a szerzőtől, mégis, úgy éreztem, mintha nem igazán illene hozzá a darab. Ettől függetlenül teljes volt a közönségsiker, amely ezúttal nem csak az előadókat, de az új termet is méltatta.