Beethoven kései szonátáinak és a zongorista által személyesen ismert és/vagy tisztelt kortárs szerzők műveinek bemutatását tűzte ki célul a Csalog Gábor Vasárnap című sorozat, amely négy szólózongora- vagy zongorás kamarakoncertből áll. Az első hangversenyen Beethoven op. 101-es A-dúr és op. 111-es c-moll szonátája hangzott el, századunk zenéjéből pedig Csalog Gábor - pályafutása alatt nem először - Csapó Gyula 2001-es kompozícióját, az Egyenes labirintust választotta.
"Árukapcsolás!" - súgta szomszédjának egy hölgy, mikor felcsendültek a sztenderd komolyzene-kedvelők számára szokatlan hangok. Egy Beethoven-szonáta komplexitása, dallamossága és antik nemessége után hidegzuhanyként érte a közönség naivabb részét a mindössze hathangos formula ismételgetéséből és variálásából felépülő Csapó-mű. Biztos helyen, Beethoven klasszikusai között helyezkedett el a darab, így nem számított akkora eredménynek, hogy egy kortárs művel színezett hangverseny szűnni nem akaró tapssal végződött. Sokkal inkább annak számított azonban, hogy ennyi hallgatóhoz eljutott a legszorosabb értelemben vett korunk magyar zenéje. Néhányan sutyorogtak a darab közben, igaz. Árucsatolás történt, igen. De baj az, ha Beethoven a messzi távolból megtámogatja kollégáit? Az árucsatolás elérte célját, és minden egyes hallgató élményekkel gazdagodott mind a három mű által!
Hogy milyen élményeket adott az Egyenes labirintus? Először is az élvezhetőséghez szükségesek voltak bizonyos előismeretek. Mindenképp el kell hozzá olvasni Pilinszky János azonos című versét, mely a művet ihlette. Pilinszky soraiban tetten érhetjük azt a paradox és megfoghatatlan világot, mely a szavak elvesztésével csak még ingoványosabb lesz. A sorozatos ellentmondások, ellentétek, a konklúzió nélküli, eredménytelen elmélkedés, a telítődés és a légiesség azok, melyek megjelennek a zenében is. A szerző elérte célját: darabja "mind tömöttebb", de repül. Nincs benne fejlesztés és fokozás. Inkább lehetne ciklikusnak, többtételesnek nevezni... Mintha a zenei anyag - dagadása ellenére - önmagába térne vissza újra és újra. Repetitív, már-már minimalista muzsika ez, mely, a szerzőnek igazat adva, a véletlenek, a kiszámíthatatlan változások segítségével tartja mégis fent a közönség érdeklődését. Érdemes tudni, hogy Csapó Gyulát már korábban is érdekelte ez a megfoghatatlan világ. Csellóra írt Labirintusa kapcsán odáig jut, hogy "egy műalkotásnak nem tetszenie kell, hanem lehetőséget teremtenie arra, hogy hallgatója megnyíljon az ismeretlen előtt". Mindezekkel felvértezve már nem lesz akkora a döbbenet, hiszen tudjuk, nem szép, ellenben unalmas művet fogunk hallani. Mondom ezeket minden pejoratív felhang nélkül, ugyanis számomra tényleg segített ez a tudat, és könnyebben találtam meg a darab szépségeit és izgalmas pillanatait. Jóllehet magam sem találtam volna semmit, ha nem megfelelő interpretációt hallgatok. Csalog azonban olyan alázattal nyúlt a műhöz, olyan koncentrációval játszott, s vezette végig hallgatóit ebben a korántsem egyenes audio-labirintusban, hogy az ember tudta, abban a kottában zene kell, hogy legyen.
A kotta... Csalog Gábor egész este kottából játszott. A fények mind kihunytak, mikor belépett a színpadra; csak a zongora billentyűit, valamint a kottatartót megvilágító apró lámpák biztosítottak fényt. A Richterre hajazó megoldás hatásos volt, kiválóan illett mind Beethoven lírájához, mind Csapó sejtelmességéhez. Csalog tekintete, ahogy a kottát szemlélte, szintén nagyon szimpatikus volt. Nem csapott darabra hangolódó show-t, azonnal zongorához ült, és játszott, de kottát szuggeráló szemeiben volt valami irigylésre méltóan bálványozó. A meggyőző látványon túl azonban megvoltak a módszer buktatói is. A teátrális lapozás, melyet a zongoraművész gyakran magának intézett, nemegyszer váratlan és minden bizonnyal nem szándékos késleltetéshez vezetett.
Átszellemültség - ezt olvastam még ki Csalog Gábor szemeiből. Hasonló átszellemültséggel játszotta Beethovent, mint Csapót. Ez utóbbinak inkább előnyére, előbbinek talán hátrányára vált. A beethoveni üzenetek túlboncolgatása, a kontrasztok túlélezése és a dramaturgiailag jelentős pontok túlromantizálása hol vontatott, hol giccses pillanatokat eredményezett. Az agogika és a dinamikai váltások gyakran szélesre sikerültek. A forték túlontúl erőszakosak lettek, a pianók-pianissimók azonban gyönyörűen csengtek-bongtak az egész hangverseny alatt. Az A-dúr szonáta első tételének balpedálos leheletei megadták a darab alaphangulatát és nívóját. Csalog páratlan érzékenységgel nyúlt hangszeréhez, és a fátyolos fényben elengedett fátyolos hangok igazi csodát idéztek elő. A jobbpedál használata nem mindig sikerült ilyen hibátlanra; gyakran elmaszatolt egy-egy aprólékos szakaszt, melyek ujjtechnikai kivitelezése ugyanakkor semmi problémát nem jelentett.
Így vegyült csillogó virtuozitás, véletlen disszonáns összecsengés, erőszakosság és kifinomult lágyság másfél órában. A zongorajáték mindig gazdagodott, hol erénnyel, hol túlzással, de amit egy tehetségkutatóban úgy mondanának, hogy "ez átjött", az átjött. Mintha nem is csak Csapó Gyula darabjára vonatkoznának Pilinszky szavai: "mind tömöttebb és mind tömöttebb / és egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk."
hírlevél
