- Nem először jár Budapesten. Mi az, amit fel tud idézni Magyarországgal kapcsolatban?
- Az a benyomásom, hogy bár kis országról beszélünk, mégis felülmúlhatatlan az a kulturális kincs, amit a világnak adott Magyarország, és ma is nagyon komoly befolyással rendelkezik a művészeti életben. Egy személyes, de annál fontosabb történelmi eseményt tudnék felidézni. 1963-ban hagytam magam mögött a Szovjetuniót, életem későbbi része pedig leginkább az Egyesült Királysághoz és Izlandhoz kötött. Ezt a döntést kényszerből kellett meghoznom, amiért egészen Gorbacsov-időszakáig nem tértem vissza a hazámba, de még a keleti blokk többi országát is elkerültem. Magyarországnak, a határok megnyitásával elévülhetetlen szerepe van abban, hogy leomolhatott a vasfüggöny. Fantasztikus, amit a magyarok akkor véghezvittek, soha nem fogom elfelejteni azokat a pillanatokat. Ezt követően természetesen számos hangversenyt adtam Kelet-Európában.
- A Tavaszi Fesztiválon a Filharmónia Zenekarral adott koncertet. Mióta dolgoznak együtt?
- Kapcsolatom az együttessel évtizedekben mérhető, hiszen gyakorlatilag a karmesteri pályafutásom kezdete óta vezénylem a zenekart. A '70-es években először csak néhány koncertet kaptam, aztán az évek során egyre szorosabb lett a kapcsolatunk. Ma több dirigens vezeti állandó jelleggel a zenekart, én az ún. "Kitüntetett karmesteri" pozícióban vagyok.
- A koncerten Sibelius két darabja mellett Csajkovszkij Hegedűversenye is elhangzott.
- Sibelius Valse triste című darabja és II. szimfóniája tulajdonképpen repertoár művek. Az elmúlt napokban az európai turnénk alkalmával többször előadtuk. Nem véletlen persze, hogy a finn komponistától választottunk, hiszen idén ünnepeljük születésének 150. évfordulóját. Csajkovszkij Hegedűversenye - bár nem olyan súlyú darab, mint például a Manfréd-szimfónia vagy a Vonósszerenád - egy nagyon pontosan és jól megkomponált concerto.
- Eredetileg zongoraművész volt, mégis karmesterként lett ismert.
- Valójában sosem gondoltam arra, hogy karmesteri pálcát kellene ragadnom. Gyermekkoromban lenyűgözött a zenekari hangzás és az együttmuzsikálás élménye. 7-10 éves koromban megszámlálhatatlan nagyzenekari koncertet hallgattam végig Moszkva különböző koncerttermeiben. Az érdeklődésem a későbbiekben sem lankadt, főként miután kikerültem külföldre, ahol olyan produkciókat is hallhattam, amik sosem jutottak volna el a Szovjetunióba. Ennek a mondhatom, hogy hobbinak lett az a hozadéka, hogy nagyon sok darabot tanultam meg, és egész egyszerűen a véremmé vált számtalan szimfonikus alkotás. Mindezek ellenére sem gondoltam, hogy vezényelnem kellene, zongoristaként sikereket értem el, a karmesteri feladatokat pedig túl bonyolultnak ítéltem. Pontosan emlékszem arra a beszélgetésre, amikor a feleségem édesapja, aki egyébként karmester volt, tekintettel a széleskörű darabismeretemre felvetette, hogy ki kellene magamat próbálnom dirigensként. Az ötletet kategorikusan elleneztem, volt azonban egy amatőr együttese Londonban, akikhez mégis elhívott. Meglehetősen érdekes volt a szituáció, hiszen sohasem tanultam vezénylést, de alapvetően megküzdöttem a feladattal. Visszatérvén Izlandra be kell vallanom, hogy tovább folytattam a kísérletezést, mert pozitív visszajelzéseket kaptam a zenekari művészektől. Bár a technikai tudásom nem volt tökéletes, de a szükséges muzikalitást közvetíteni tudtam. Így kerültem végül a Filharmónia Zenekarhoz, akikkel először a Manfréd-szimfóniát adtuk elő. A művészek bíztattak: "Kicsit nehéz követni, de majd belejössz". Őszintén mondom, hogy sosem erőltettem a karmesterséget, szembejött velem.
- Zongoristaként ad még koncerteket?
- Miután sikereket értem el dirigensként döntenem kellett, hiszen úgy éreztem, hogy nem tudok egyszerre mind a két területem kiteljesedni, és megfelelni saját magamnak. A vezénylés mellett maradtam. Természetesen mindennap leülök a hangszer mellé és gyakorolok. Két fiammal, akik zongora- és klarinétművészek kamaradarabokat játszunk. Lemezfelvételeket is készítek, Szkrjabin Vers la Flamme poémáját nemrég játszottam fel, talán ebben a hónapban jelenik meg a DECCA gondozásában. Jelenleg Rachmaninov Szimfonikus táncok (op. 45) és Ravel Spanyol rapszódia műveivel foglalkozom, de klarinétművész fiammal a dán zeneszerző Gade műveit is játszottam épp a napokban, valamit előadjuk még Berg Négy darab klarinétra és zongorára, op. 5 alkotását.
- Manapság is szélesíti a repertoárját, és tanul új darabokat?
- Mindig van olyan darab, amivel az ember szembetalálkozik, hogy még sosem játszotta. Mindig van valami új, felfedezésre váró.
- Milyen gyorsan sajátít el egy új darabot?
- Szerencsésnek mondhatom magam, a természet ajándéka, hogy nagyon gyorsan tanulok új műveket, szerzek új ismereteket. Ez adottság, aminek nagyon örülök, és szeretném is kihasználni. Ennek persze hátrányi is van, hiszen ha csak gyorsan végigszaladunk egy művön előfordulhat, hogy nem voltunk elég precízek és nem sajátítottuk el mindent részletében. A gyors tanulás nem minden, fontos, hogy az embernek legyen elképzelése arról, hogy hogyan akarja hasznosítani, amit megtanult.
- Mit gondol a mai fiatal zongorista generációról?
- Nehéz mondanom bármit is, mert nagyon kevés időm van arra, hogy a megfelelő módon tudjam követni a fiatal tehetségek felbukkanását és útját a világban. Tulajdonképpen lehetetlen is volna mindenkire odafigyelni, természetesen, aki kéri, hogy hallgassam meg, ha módomban áll megteszem. Ha nevet kellene mondanom, Jevgenyij Kiszint említeném, aki az utánam következő generáció zongoristája és az én szívemhez közel áll. Sok fiatal zongorista partnerem volt, de jó néhány tehetséggel nem találkoztam. Nem tudok jó választ adni.
- Idén ünnepeljük Szvjatoszlav Richter születésének 100. évfordulóját. Milyen volt a kapcsolatuk?
- Nagyon becsültem Richtert és máig nagyon tisztelem a munkásságát. Nem voltunk közeli barátok, mert egy másik generációhoz tartoztunk. Éppen ezért illetődtem meg, amikor egy nap telefonon keresett meg Nina Dorliak Richter felesége. A következőt mondta: "Vologya lenne holnap ideje? Szvajtoszlavnak gyakorolni kell a következő koncertre, de kísérője lebetegedett." El tudja képzelni ezt az érzést? Másnap a Moszkvai Konzervatórium 45-ös termében várt rám. (Ez volt egykori tanárom, Lev Oborin tanterme.) Üdvözölt, megrázta a kezemet, megköszönte, hogy eljöttem, és azon nyomban kirakta elém Bartók II. zongoraversenyének kivonatát. Elmondhatatlan élmény volt elsőre látni egy Bartók zongoraverseny kottáját. Szabadkoztam, hiszen nem egy Mozart vagy Beethoven versenyműről volt szó. Elkezdtük játszani, számos helyen megállunk, hiszen még Szvajtoszlav sem tudta a darabot. Rengetegszer, órákon át ismételtünk részeket majd kétszer eljátszottuk az egészet. A próba végén annyit mondott: "Akkor holnap 10 órakor ugyanitt." Három napig dolgoztunk, összesen hatszor játszottuk el a művet. Elhívott a koncertre, ahol Ferencsik János vezényletéve lépett fel. Később még néhányszor segíthettem őt a felkészülésben.
hírlevél
