A kultúra fogalma az elmúlt néhány évtizedben jelentős változáson ment keresztül. Elsősorban az információs technológiák fejlődésének köszönhetően gazdasági értelemben a kulturális termékeknek és szolgáltatásoknak korábban elképzelhetetlen méretű globális piaca jött létre. A kulturális tevékenységeknek ez az iparszerű megközelítése alig több mint fél évszázaddal ezelőtt többnyire még egyet jelentett az elit- és a tömegkultúra, a magas művészetek és a kereskedelmi jellegű szórakoztatás közötti harcos különbségtétellel, szinte átjárhatatlan falakat emelve e két szféra közé. A két egymás mellett élő világ mind fogyasztóinak társadalmi összetételében, mind működési logikájában, szervezeti felépítésében élesen elkülönült egymástól. A világ és ezen belül a kultúra helyzete azóta nagyot változott. Az 1990-es évek második felétől kezdődően Ausztráliából, illetve az Egyesült Királyságból kiindulva terjedt el világszerte a kulturális és kreatív iparágak fogalma a gazdaság- és kultúrpolitika eszköztárában. Ez a változás egyben meghaladottá tette azt a korábbi megközelítést is, amely a különböző kulturális tevékenységekre (és általában az alkotásra) aszerint tekintett, hogy képesek-e gazdasági értelemben vett értékteremtésre. Miközben Európában és ezen belül Magyarországon a magaskultúra (zene, színház, film stb.) nyilvánvalóan nem fenntartható az állam pénzügyi szerepvállalása nélkül, ma már egyértelmű, hogy ezeknek a tevékenységeknek a közvetett gazdasági haszna kimutatható, ebből következően pedig a stratégiai jelentőségük megkerülhetetlen.

A technológia fejlődése, az új kommunikációs eszközök megjelenése az elmúlt néhány évben újraírta többek között a zene- és a filmipar üzleti modelljeit. Ezek a változások pedig már korántsem csak a tömegkultúra területén éreztették hatásukat. Az online zenei áruházakban például békésen megfér egymás mellett az összes zenei műfaj, a híres és az ismeretlen előadó, a kiváló és a rosszul sikerült felvétel egyaránt. Míg a populáris műfajok legnagyobb sztárjainak és sztárzenekarainak bevételi struktúrája a lemezeladások felől az élő produkciók irányába mozdult el, addig a klasszikus zene, és általánosságban a magaskultúra termékei előtt új dimenziók nyíltak meg a közönségük elérésében és az új "fogyasztók" megszólításában. 1999 és 2009 között az USA-ban a koncertjegy-eladások értéke megháromszorozódott, mindeközben pedig a kiadott albumok száma is megduplázódott. És ez nem csak a populáris műfajokban következett be. Az Amazon online áruházában például 2500 féle olyan CD vásárolható meg, amely Gustav Mahler műveit tartalmazza.

Ahol a gazdasági logika előtérbe kerül, ott nyilvánvalóan szükség van arra is, hogy egzakt módon meghatározható (lehatárolható), majd ezt követően mérhető legyen a tevékenységek gazdasági jelentősége. Míg a hagyományos ipari ágazatok (pl. bányászat, gépgyártás) és szolgáltatások (pl. posta, vendéglátás) esetében nem tűnt nehéz feladatnak meghatározni azt, hogy mi tartozik ezek körébe, illetve mi nem, addig a tágan értelmezett kultúra esetében már sokkal nehezebb a helyzet. A hivatalos definíciókban és statisztikákban többféle megközelítéssel találkozhatunk. Ami közös bennük, hogy mindegyik megpróbálja egymástól elválasztani a valódi kulturális (művészeti) és/vagy kreatív értéket létrehozó "mag"-tevékenységeket az ezekből további értéket előállító, illetve ezeket kiszolgáló tevékenységektől. Modellszerűen szemléltetve képzeljünk el egymáshoz kapcsolódó koncentrikus köröket, ahol a középponttól kifelé haladva fokozatosan csökken a kulturális jellegű tartalom, miközben növekszik a nem kizárólagosan kreatív/művészeti tevékenység hozzáadott értékének aránya. A legbelső körben találjuk tehát a hangok, képek és szövegek formájában "tisztán" kulturális-kreatív értéket előállító tevékenységeket (irodalom, zene, képző- és előadóművészetek), míg e magtól távolodva az erre épülő egyéb ágazatokat (pl. könyvkiadás, TV, rádió, lemezipar, videó-játékok, reklám stb.). Sőt, nyilvánvaló, hogy ezeknek a tevékenységeknek jelentős hatása van az olyan, legkevésbé sem kulturális ágazatokra is, mint például a szállítás vagy a kereskedelem. Csupán egy beszédes adat ennek alátámasztására: a New York-i Filharmonikusok 2008-as üzleti évükben mai árakon számolva hozzávetőlegesen 6 milliárd forintot költöttek el művészeik gázsijára, és további 1-1 milliárdot utazásra, illetve kommunikációra. Az utóbbi két tétel jól mutatja a magaskultúra gazdasági teljesítményhez való közvetlen és közvetett hozzájárulásának mértékét. És ez csupán egyetlen zenekar - bár kétségtelenül az egyik legjelentősebb és legnagyobb - adata. Sőt, dacára a világgazdaságban 2008 óta végbement negatív folyamatoknak, úgy tűnik, a kreatív iparágak, és ezek termékeinek, szolgáltatásainak globális kereskedelme viszonylag ellenálló a válság folyamataival szemben. Nagy általánosságban tehát azt mondhatjuk, hogy az emberek nem mondanak le arról, hogy múzeumba, színházba, koncertre menjenek, zenét hallgassanak. A helyzet persze nem minden szempontból rózsás, hiszen a válság számos olyan ágazatot érintett alapjaiban (pl. bankok, biztosítók), amelyek hagyományosan a kultúra legfontosabb vállalati mecénásainak számítanak.

A szerzői jogi ágazatok gazdasági súlya 2009-ben a magyar gazdaság bruttó hozzáadott értékének 7,85 százaléka volt a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatalának kutatása szerint. Ebben az évben ezekben az ágazatokban az összes foglalkoztatott 7,98 százaléka dolgozott, ami közel 280 ezer embert jelentett. Ebben a megközelítésben minden olyan ágazat szerepel, amely részben vagy teljes egészében a szerzői jog által védett alkotások létrehozására, terjesztésére, közvetítésére irányul, vagy éppen az ezek fogyasztásához szükséges technikai hátteret biztosítja. (Tehát része a teljes irodalom és sajtó, a zeneélet, a színházak, a film, a rádió és televízió, hirdetés és reklám, szórakoztató elektronika, hangszergyártás, számítógépes játékkészítés, vagy éppen a szerzői művekhez kapcsolódó papír gyártása - hogy csak néhány példát említsünk.) A 2002-től rendelkezésre álló adatok alapján ezek az ágazatok egyre jelentősebb súlyt képviselnek a magyar gazdaságban. Bruttó hozzáadott értékük nagyobb, mint az építőipar, az oktatás vagy éppen az egészségügy gazdasági teljesítménye. Nemzetközi összehasonlításban pedig az is különlegessé teszi hazánkat, hogy mindezekkel az adatokkal a világ élmezőnyében vagyunk, olyan országok társaságában, mint az Egyesült Államok, Hollandia vagy Ausztrália.

Ez persze egy nagyon tágan értelmezett tevékenységi kör. Ezen belül a szűken értelmezett (magas)kultúrának tekintett területek súlya értelemszerűen kisebb. De még így is, a magyar gazdaság bruttó hozzáadott értékének 1-2 százalékáról, azaz több százmilliárd forintról és több tízezer foglalkoztatottról beszélünk. A kínálat oldaláról nézve: 2010-ben Magyarországon a hangversenyszervező intézmények adatai alapján a több mint 3600 előadásnak közel 1 millió látogatója volt, az országban bemutatott 19 ezer színházi előadást pedig 4,5 millióan nézték meg. Közvetlenül aligha kimutatható és mérhető, de ezeknek az előadásoknak a nézői minden alkalommal felöltöztek, amihez ruhát kellett vásárolniuk, közlekedtek, vagy éppen perecet, sonkás szendvicset és narancslevet vásároltak.  

A kreatív és kulturális iparágak jelenlegi trendjeit figyelembe véve, és ismerve a mai fiatal korosztályok szórakozással kapcsolatos szokásait, megkockáztathatjuk, hogy az elkövetkezendő egy-két évtized átlagos kultúrafogyasztója még több szórakoztatást és még több tartalmat kíván majd magának. És ezért valószínűleg egyre többet lesz majd hajlandó fizetni. Az igazi kérdés viszont az lesz, hogy ebben az egyre növekvő és sokszínűbbé váló kínálatban, ahol a hozzáférés költségei - az élő előadások kivételével - tovább fognak csökkeni, az új igényeknek megfelelő minőségi magaskultúra milyen helyet tud majd magának megszerezni?