Elég volt csak egyetlen pillantást vetni a felvonuló zenekarra Szombathely multifunkcionális termében, az Agora Művelődési és Sportházban, hogy rájöjjünk, a 6. (Tragikus) szimfónia előadása nem mindennapi erőforrásokat igényel. Ahogy Mahler legtöbb műve, ez is igen hatalmas apparátusra íródott, a Savaria Szimfonikus Zenekar jelentősen kibővült a koncertre (később utánakérdezve megtudtam, hogy húsznál is több muzsikus érkezett kisegítőnek). Nyolc kürt, fafúvósok egész erdeje foglalt helyet a teremben, és izgalmasabbnál izgalmasabb ütőhangszereket is láthattunk a színen. Középen a híres Mahler-kalapács, egy speciálisan erre az alkalomra készített fainstrumentum, amely a negyedik tételben a sors könyörtelenségét képviseli – legalábbis így értelmezték Mahler kortársai és az utókor a darabot.
Nem ez azonban az egyetlen különös, szinte misztikus történet, amely a műhöz tapad: a zeneszerző felesége,
Alma Mahler úgy interpretálta azt, hogy benne Mahler megjövendölte a rá váró sorscsapásokat,
leányuk nem sokkal később meghalt, a komponistát gyógyíthatatlan szívbetegséggel diagnosztizálták, és a Bécsi Opera éléről is távoznia kellett. A zenetörténetben persze nem ritka, ha egy alkotást babonás borzongással figyel a közönség, ugyanakkor a legendák kétségtelenül rányomják a bélyegüket a mű értelmezésére. A Tragikus szimfóniát még sötét hangvétele ellenére sem jellemzi folyamatos letargia, ennél sokkal izgalmasabb, bonyolult alkotás. Heroikus küzdelmei helyenként az I. szimfóniát idézik, amelynek nevéhez (Titán) Mahler szintén ellentmondásosan viszonyult. A két művet az is összekapcsolja, hogy a szerző mindkettőben megismétli az első tétel bevezetőjét, még ha az első szimfónia esetében nem is marad változatlan a zenei anyag. Bár kevésbé egyedi megoldás, de természetesen az is közös pont, hogy a komponista mindkettőt „csupán” nagyzenekarra írta, nem tartoznak tehát a vokális előadókat is felvonultató szimfóniák sorába.
A Savaria Szimfonikus Zenekar (Fotó/Forrás: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar)
A klasszikusabb szerkezet mellett a szimfónia érdekes vonása, hogy milyen kemény, sokszor szinte mechanikus ritmusok jelennek meg benne – ezt a jellemzőt egyes kutatók összekapcsolják azzal a ténnyel, hogy a mű bemutatója Essenben volt, amely a 20. század elején is a német ipar egyik központjának számított. Ugyanakkor figyelemreméltó volt hallani a Savaria Szimfonikus Zenekar és vezető karmesterük, Vajda Gergely előadásában, hogy a szimfónia ezen sajátossága nem egy emberiséget felőrlő, a pusztulást előrejelző gépiességként jelent meg, a mégoly monoton lüktetés is inkább valamiféle energiaáramlás hatását keltette. Csak a negyedik tétel első hangjainál éreztük azt, hogy ennek a küzdelemnek nem lehet jó vége, a zenekar játéka is itt komorult el igazán.
A mű interpretációjának érdekes kérdése, hogy a Scherzo és az Andante tételek milyen sorrendben hangoznak el. A zeneszerző eredetileg a Scherzót szánta a másodiknak, és az Andantét harmadiknak, így is jelent meg a mű első kiadása, ám az ősbemutató próbái során Mahler meggondolta magát, a későbbi kiadásokban pedig az új változat szerepelt. Halála után az előadói gyakorlat visszatért az eredeti kombinációhoz, egyes vélemények szerint azért, mert kései pályaszakaszában maga a komponista is jóváhagyta ezt a változatot. A kérdés azonban korántsem eldöntött; egyes karmesterek az Andantét előbbre helyező verzióért szálltak síkra, így a híresebb felvételek között mindkettőre találunk példát. A szombathelyi előadáson a közkeletűbb, a Scherzót előrébb helyező változat hangzott el, Vajda Gergely úgy nyilatkozott, hogy
a mű dramaturgiája szempontjából jobbnak tartotta, ha a megindító szépségű Andantéval, mint egy zenei csúcsponttal, minél később ajándékozzák meg a hallgatóságot.
Valóban, a békének ez a kis szigete így majdnem a mű felezőpontjára került, egy pillanatnyi megállásként, megpihenésként a sokkal nyugtalanabb tételek között. A szépség pillanatai után pedig sokkal drámaibb kontrasztot jelentett a negyedik tétel pesszimizmusa.
A Mahler-szimfóniák minden zenekar számára kihívást jelentenek, már csak monumentalitásuk folytán is. A Savaria Szimfonikus Zenekar a közelmúltban is foglalkozott már a zeneszerző műveivel (az 1. szimfónia előadásáról mi is beszámoltunk), így is elismerésre méltó az a színvonal, amivel a művet megszólaltatták. Persze nem szólt minden tökéletesen, habár az előadók nehezített körülmények között muzsikáltak: a június végi kánikulában az Agorában olyan meleg volt, hogy utána kifejezetten hűvösnek tűnt a kinti huszonnyolc fok. De ha lehetett is néha érezni az erőfeszítést, az önmagát meghaladó művészi munkát – hát nem illik mindez a műben megjelenő küzdelmekhez? És akkor még nem is beszéltünk a kiemelkedő pontokról, a szépen kivitelezett szólókról, a sűrű, intenzív hangzásról vagy az ütősök bravúros produkcióiról.
Vajda Gergely és a Savaria Szimfonikus Zenekar (Fotó/Forrás: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar)
Ahogy a zenekar, úgy a karmester esetében is igen komoly feladatot jelent egy ilyen nagyszabású mű előadása, már csak azért is, mert rengeteg irányba kell egyszerre figyelni. Nem elég azonban technikai értelemben együtt lenni, a Mahler-mű terjedelme és bonyolultsága folytán befogadhatatlan lenne a hallgatónak, ha mélyebb értelmezés, a zenét életre keltő művészi megközelítés nélkül hangozna el. Ebben rejlik Vajda Gergely dirigálásának az igazi értéke, nem csupán a pattanásig feszülő ritmusokban (amely produkcióinak amúgy is különösen nagy élményt nyújtó jellemzője szokott lenni), nem is csak az energiát apránként, egészen a robbanáspontig adagoló fokozásokban: hanem abban, hogy
ez a nagyjából száz zenész valóban úgy muzsikált, mintha mind egyetlen fejjel gondolkodtak volna.
Úgy adták át egymásnak a témákat, és feleltek a másik szólamra, vagy éppen simultak össze vele, mintha mindenkinek a fülében és a fejében a teljes produkció állt volna össze egésszé, ami természetesen ekkora apparátusnál, bármilyen terem hangzásviszonyai kötött is fizikai képtelenség. Óriási eredmény, ha egy karmester ilyen szinten az egész részévé tudja tenni az előadókat.
A Savaria Szimfonikus Zenekar ötvenedik évadának zárását ünnepelte Mahler 6. szimfóniájának nem mindennapi előadásával. Ha fél évszázada nem is követjük a koncertjeiket, az utóbbi években is bizonyították, hogy érdemes rájuk odafigyelni, nemcsak a régióban töltenek be jelentős szerepet, hanem a messziről jött zenebarátnak is képesek élményt nyújtani. Mindezek után természetesen érdeklődve várjuk a következő ötven évet is!
Fejléckép: A Mahler-kalapács a Savaria Szimfonikus Zenekar koncertjén (fotó/forrás: Büki László / Savaria Szimfonikus Zenekar)
hírlevél
