A 2006-ban százéves Sosztakovics op. 107-es első gordonkaversenye mellett – érdekes módon – Chang lemezén nem a második versenyművet hallhatjuk, hanem a jóval korábban komponált, op. 40-es Csellószonátát. A fiatal gordonkás – akit ugyan már nem lehet kezdőnek titulálni (elég azt említeni, hogy több mint tíz éve szerződött az EMI-hoz) – nem először készít kamara- és versenyművet egymás mellé állító válogatást. 2003-ban kiadott felvételén Prokofjev gordonkára és zenekarra írott Sinfonia concertantéját szintén a szerző egyetlen csellószonájával párosította. Remélhetjük, hogy a lemezek egymás utáni megjelentetését nemcsak az ügyesen kihasznált kerek évfordulók inspirálták (ti. Prokofjev halálának ötvenedik évfordulója 2003-ra esett), hanem a jóval érdekesebb zenetörténeti összefüggés is: Sosztakovics ugyanis éppen Prokofjev szimfonikus-versenyművének hatására kezdett saját csellóversenyének megkomponálásába.

Han-Na Chang két legutóbbi lemezét mindezeken kívül Antonio Pappano személye is összekapcsolja; a felvételeken a neves karmester nemcsak a London Symphony Orchestra élén, de zongoristaként is közreműködik. A Sosztakovics-lemezen Pappano érzékeny kamarapartnernek bizonyul, és valószínűleg az ő érdeme az is, hogy a csellóversenyben a zenekar játéka a legmagasabb mércével mérve is kifogástalan, sőt sokszínű és életteli. Külön elismerés illeti a műben jelentős szerephez jutó szólókürtöst, Tim Jonest (csakúgy, mint a borítófüzetet, amely őt az együttesből kiemelve, név szerint is megemlíti) – mindvégig remekül játszik, de az egész lemez talán legihletettebb pianissimóját is neki köszönhetjük a lassútétel elején.

Igen, „sajnos“ csak neki, mivel – mint már fent előrevetítettem – Han-Na Changnak nem a pianissimo az erőssége. Hangszíne a halk részeknél (pl. a szonáta lassú tételének elején), különösen az alsó két húron nem egyszer tompa, kásás, és a lírai szakaszokban (pl. a szonáta nyitótételének melléktémájában) romantikus manírokkal – túlzott vibrátóval, néhol apróbb glissandókkal – él, noha ilyen szakaszoknál az egyszerűbb, letisztultabb interpretációt sokkal inkább helyénvalónak érezném. Ezzel szemben Chang előadásában igazán meggyőzőnek találom a nagy fizikai erőt kívánó, robosztus, risoluto karaktereket. A csellóverseny utolsó tételét talán még sosem hallottam ilyen energikusan és magabiztosan, de a szonáta fináléjának fanyar humorát is találóan szólaltatja meg, éppúgy, mint a Scherzo iróniáját. Hogy lendülete néha vehemenciába csap át, és csellójának hangja erőltetetté, préseltté válik, – számomra legalábbis – kevésbé fontos, mint a lehengerlő előadás.

Nem szóltam még Chang legfontosabb erényéről, a remek időérzékről, amely leginkább talán a csellóverseny kadenciájának jól kivárt szüneteiben és pontosan felépített fokozásában szembeötlő. Mégis, Han-Na Chang Soszakovics-lemezén – amely összességében méltó tisztelgés az idén százéves szerző művészete előtt – a csellószonáta biztos ízléssel, a zongoristával együtt lélegezve előadott, finom rubatói jelentik a legemlékezetesebb pillanatokat.

(Sosztakovics: 1. csellóverseny, op. 107; Csellószonáta, op. 40; km.: Han-Na Chang (cselló), London Symphony Orchestra; vez. és zongorán km.: Antonio Pappano; EMI 32422-2; 2005)