Unom már e fesztivál kapcsán leírni, hogy egy terem akusztikailag alkalmas-e a zenélésre, de ezúttal se tehetek mást, mint vállalom a népszerűtlen szerepet: amilyen ígéretes a Festetics Palota Tükörterme kinézetre, annyira alkalmatlan jelenlegi berendezésében arra, hogy hangversenyeket rendezzenek benne. A terem ugyanis nem egyszerűen kong: inkább csörömpöl, minden felerősödve, élesen pattan vissza a falakról – amit a légkondi igencsak erős zaja sem képes elnyomni, de ha a terem bal oldalán kapunk helyet, számolhatunk azzal, hogy a szemünk könnyezni fog, a fejünk pedig megfájdul. Nagy kár, mert igazán szép lenne ez a terem, jó helyen is van – talán különféle drapériákkal érdemes lenne javítani a helyzeten.

A Wanderer trió kezdő számában, Mozart E-dúr triójának (K 542) első taktusaiban mégsem emiatt nem értettem (noha tudtam), mi a metrum, ütemeken keresztül. A manapság szokványos hiba: a zongoraszólam az egész tételt, de szinte az egész művet generállegátóval játszotta, ritmikailag pedig többször pontatlan volt. A két vonós ekkor lényegesen értőbbnek tűnt, előadásukban Mozart mégis inkább le-, mint el volt játszva.

Ekkor még avval vigasztaltam magam, hogy más nagynevű együttesek se kerültek ki Mozartból ennél sokkal jobb eredménnyel, és majd a huszadik századi zenében megmutatják, mit tudnak. Sajnos megmutatták: Bartók Kontrasztokjában hiába volt ígéretes Paul Meyer klarinét-hangszíne, ő sem értette a művet. Időnként az volt az érzésem, a zenészek maguk is csodálkoznak, mennyire nem értik Bartókot. A Kontrasztok így se magyaros, se jazzes nem volt: inkább kusza, üres, mindenekelőtt pedig hangos, legalábbis a teremhez képest – ha nem ismernénk a művet, félresikerültnek találhatnánk Bartóknak ezt a korszakos remekét.

Szünet utánra alig-alig maradt illúzióm, mégis azt vártam, legalább Messiaent értően tolmácsolja majd a négy francia zenész. Itt arra is bazírozhattak az előadók, hogy a magyar közönség nem ismeri a művet – és ha az ismertetőből indulunk ki, alighanem jól tippeltek: a műismertető ugyanis beéri azzal, hogy hosszasan idéz János jelenéseiből, majd megjegyzi: a mű nem illusztráció, hanem meditáció. Amelyik hallgató megelégedett ennyivel, talán nem szenvedett úgy, mint a Mozart- vagy a Bartók-mű alatt. Aki viszont tudja, hogy a mű a második világháború alatt, német fogságban született, s a Közjáték című tételt a fogolytáborban próbálták, az sejti, hogy ez ugyanolyan nagyszabású, a végső metafizikai kérdésekről elmélkedő mű, mint Haydn Krisztus hét szava a keresztfán című kompozíciója. Messiaen műve felszámolja az időt – nem hosszú, hanem időtlen, nem taktusokból, többtaktusos időbeli zenei egységekből építkezik, hanem épp ezeket számolja fel, különféle módokon. Aki ezt tudja, azt zavarja, ha minden vonóváltást kénytelen hallani, azt zavarja az egyenletesen sűrű vibrato: ebben a nyugati szempontból hagyományos elővezetésben (amit a Wanderer trió mutatott) a zene valahonnan valahova tart, vagyis időben megtörténik – tehát epikus valami. Amennyire tudom, Messiaennak nem ez volt a célja, hanem épp az ellenkezője. Egyedül Paul Meyer káprázatos fúvástechnikája, félpercekig egyenletesen kitartó crescendói szereztek maradandó élményt.

Számomra az volt a legzavaróbb, hogy az előadók szemmel láthatólag meg voltak magukkal elégedve. Vagyis ez a koncert nem így sikerült, hanem ilyennek volt szánva. Ritkán érzem úgy egy hangverseny után, hogy ennyire mást gondolnék a művekről, mint az előadók – és hogy ilyen kevéssé győzzenek meg arról, hogy nekik van igazuk.

(2006. március 29. 19:30 Festetics Palota Tükörterme; a Trio Wanderer koncertje (tagjai: Vincent Coq – zongora, Jean-Marc Philips-Varjabédian – hegedű, Raphael Pidoux – gordonka); Mozart: E-dúr zongoratrió, K 542; Bartók: Kontrasztok; Messiaen: Kvartett az idők végezetére; km.: Paul Meyer (klarinét)