Egész nap egyetlen komponista társaságában lenni – a zenerajongók számára kétségtelenül vonzónak tűnhet a lehetőség, mégis igen elszántnak kell lenni ahhoz, hogy valaki csaknem tizenkét órán át hallgassa a szóban forgó szerző műveit. A Müpa és a Budapesti Fesztiválzenekar évről évre lehetőséget ad nekünk, hogy ezt megtehessük, 2008 óta minden január-február tájékán
kiválasztanak egy kellemes hétvégi napot, hogy aztán reggeltől estig szóljon a muzsika, az ország legnagyobb zenekarainak és kamaraformációinak közreműködésével.
Persze nem kell megijedni, aki szeretne, akár egyetlen koncertre is csatlakozhat.
A hangversenyek idén is felváltva zajlottak a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben és a Fesztivál Színházban, emellett ingyenes programokon is részt lehetett venni az Üvegteremben, az Előadóteremben pedig a József-legenda című balettet vetítették.
Jobb időkben a kiegészítő programok azt a célt is szolgálják, hogy a két koncertterem közti méretkülönbségből adódóan a kamarakoncertekről kiszoruló közönség is el tudja foglalni magát.
Idén sajnos nem volt akkora tömeg, hogy az ő számuk túl jelentős lett volna. Különben is jól jön egy kis szünet, hiszen az előadások közötti, mindössze tizenöt perces időkülönbségek mellett (melyeket néha még a csúszás is megrövidít) némi szervezést igényel, hogy az embernek valamikor legyen egyáltalán lehetősége enni-inni.
Palojtay János (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia / Müpa)
Az első koncert, amire betértünk, Palojtay Jánosé volt, aki Strauss korai zongoraműveiből adott elő két ciklust. A Fesztivál Színház kellemes félhomályában ezek a rövid kis darabok azonnal egy másik világba ragadták a hallgatóságot, különösen a zeneszerző húszéves korában írt Stimmungsbilderének természetképei. A német romantika hangja ez, kétségtelen, az őt körülvevő világ csodálatában elvesző ember érzelmei. A fiatal zongoraművész olyan könnyedséggel és plasztikusan játszott, hogy
keze jóformán eggyé vált a billentyűkkel, a hangok mint a víz hullámai, érzékelhető határok nélkül olvadtak egymásba.
Még nem tudtuk, hogy bármilyen sok szép pillanatot is tartogat a nap hátralévő része, az átszellemültség csúcsát most értük el.
Egy ráérősebb szünet után a Győri Filharmonikus Zenekar és Rajna Martin koncertje következett, ők a Don Quijote című szimfonikus költeményt adták elő. Ez a variációsorozat különlegesen izgalmas karaktereket vonultat fel, miközben
egyszerre parodizálja a régi világot, ugyanakkor nosztalgiával is fordul felé.
Ha nem tudnánk a keletkezés idejét, akkor is igen nagy pontossággal tippelhetnénk meg az 1897-es évszámot, ez a kettős viszonyulás annyira jellemző a századfordulóra. Hiszen a szerzők érzik, hogy valami mindörökre véget ért, ahogy például Mahler vagy Thomas Mann életművében is tapasztalhatjuk. Ki is lehetne jobb szimbóluma a korszaknak, mint a lovagok letűnt világa után vágyakozó Don Quijote, ahogy Strauss kiváló érzékkel megérezte? A zenekar, a ragyogó fiatal karmester és a szólisták, Bársony Péter és Szabó Péter, szépen kiemelték a zenének ezt a kettősségét.
Szabó Péter, Rajna Martin és a Győri Filharmonikus Zenekar (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
A következő koncerten, amelyet meghallgattunk, a Concerto Budapest működött közre, a friss Prima Primissima-díjas Takács-Nagy Gábor vezényletével. Strauss Hősi élet című szimfonikus költeményét játszották, valóban heroikus megközelítésben, lenyűgöző energiával. Két órával később ugyanitt a Pannon Filharmonikusok Vass András karmesterrel lépett fel, két rövidebb darabbal. Az I. (Esz-dúr) kürtverseny szólistája Bereczky Dávid, a Budapesti Fesztiválzenekar művésze volt.
Akik a rézfúvósoknak csak a bombasztikus oldalát ismerik, talán meglepődhettek, milyen csodálatosan lágy és puha hangokat csalt elő a hangszeréből.
Strauss ugyanolyan sokszínűen használta a kürt lehetőségeit, ahogy nagy példaképe, Wagner is tette. Ennek a koncertnek a második felében a Don Juan hangzott el, a Nikolaus Lenau művére épülő feldolgozás a befejezésnél meglepő fordulatot vesz, a végtelenül energikus, egeket ostromló küzdelmekről tanúskodó, nagy tutti után utolsó hangjai a beletörődés, az életről való lemondás érzését keltik.
Ezután ismét a Fesztivál Színház felé vettük az irányt, ahol Pasztircsák Polina dalestje következett, Jan Philip Schulze zongorakíséretével. A műsoron néhány jól ismert darab mellett olyan különleges alkotások is szerepeltek, mint a zeneszerző utolsó befejezett műve, a Malven (Mályvák). Az énekesnő hangja kiválóan illett ezekhez a darabokhoz, egyrészt
rendelkezik kellő erővel és csengéssel, hogy megmutassa a zene karakterét, ugyanakkor elég hajlékony ahhoz, hogy az érzelmi árnyalatokat is át tudja adni,
nem okoztak gondot neki a pianók sem. Az élményhez hozzájárult még az egész színpadi személyiségéből áradó finomság, rebbenékenység is, és a magas fokú érzelmi átélés, még akkor is, ha ennek következményében az olyan, hagyományosan idilli hangvétellel megszólaló dalok, mint a Morgen, nyugtalanná váltak.
Bereczky Dávid (Fotó/Forrás: Posztós János / Müpa)
Az est zárókoncertjén a Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével játszotta a Strauss-életmű két emblematikus darabját, a kései Négy utolsó éneket Eleanor Lyons szólójával, valamint a roppant népszerű, Imígyen szóla Zarathustra című szimfonikus költeményt.
Ennek a műnek alighanem mindenki ismeri a hatásos kezdését, még ha az egész nagyobb lélegzetű mű nem is hangzik el túl gyakran.
Persze az is lehet, hogy a sok koncert utáni, megváltozott időérzékelésünk miatt éreztük annak. Az élet szépségére egyszerre rácsodálkozó, attól mégis lemondással búcsúzó dalciklusban pedig sajnálatos módon az ausztrál szoprán nem tudott olyan kompakt és emlékezetes hangot megszólaltatni, mint amikor először hallottuk, jó pár évvel ezelőtt Sztravinszkij A léhaság útja című operájában. Kár érte, mivel akkori produkciója a mai napig élénken él az emlékezetünkben.
A koncert után Fischer Iván szokása szerint megkérte, álljanak fel azok, akik valamennyi koncertet végighallgatták, így láthattuk, hogy
idén is akadt néhányan néhány tucat ember, aki vállalkozott erre a rendkívüli erőpróbára.
Bizonyára különleges élményben volt részük, hiszen a Richard Strauss-maraton délután és este tartott hat koncertje is megmutatta, hogy a komponista életművében érdemes elmerülni.
Fejléckép: Takács-Nagy Gábor és a Concerto Budapest (fotó/forrás: Posztós János / Müpa)
hírlevél
