Stúdiósok a Tháliában

Második esztendejét éli az Operastúdió; korábban is volt egy hasonló kezdeményezés, de rendszeresen működő formában a mostani az első. „Teljes éves programunk van, amelyben a fiatalok ösztöndíjasként vesznek részt” – mondja Oberfrank Géza, a stúdió művészeti vezetője. – Az eredeti terv szerint az ösztöndíjlevonás nélkül nyolcvanezer forint lett volna, ám ez adminisztratív akadály miatt meghiúsult – az ifjú művészek nagy csalódására. Ha az új alapító okiratban szerepeltetik, hogy az Operaházban pedagógiai tevékenység is zajlik, nem kellene levonásokkal megkurtítani az összeget.
A tavalyi felvételiket Győriványi Ráth György, az előző fő-zeneigazgató egymaga bonyolította. A résztvevők idei listája is már a múlt szezon végén összeállt. A felelős irányítással ősztől bízták meg Oberfrank Gézát. Az évadban gazdagodott a stúdió heti egy olyan alkalommal, amikor az énekesek mozgáskultúrát tanulhattak Szakály György balettművésztől. Mesterkurzust tartott részükre Hamari Júlia és Anna Reynold. Megfogalmazódott az igény, hogy mindenképpen kétéves legyen a képzés. Ilyenformán a tagság egy részét a tavalyi ösztöndíjasok alkotják, másikat az újonnan meghallgatottak. Jelenleg tizenheten vesznek részt a stúdiumokban.
Az elvégzett munkáról a fiatalok a múlt évben az operabarátoknak tartott koncerteken számoltak be, idén pedig már teljes opera-előadásokon is bemutatkoznak.
„Úgy állítottam össze a programjukat, hogy komplex képzést kapjanak: ez technikát, előadó-művészetet egyaránt magába ölel, valamint az anyag értelmezését, amelylyel végig foglalkoztunk. Haydn operáját, A halászlányokat azért választottam, hogy a recitativók előadását elsajátítsák. A nagyvilágban ma eléggé elterjedt, hogy a recitativókat végighadarják, hogy eljussanak a zenéhez; ezáltal egy virtuóz semmitmondás alakul ki. Szerettem volna, ha a mieink értik is, amit mondanak – ezért választottam a magyar nyelvű előadást – magyarázza Oberfrank Géza. – Händel Julius Caesarjában, amelyet terjedelme miatt jócskán meghúztunk, csak néhány zenekari kíséretes recitativót tartottunk meg, s a történet maga prózában hangzik el. Színészi szinten dikciót mondani – örökös probléma a zenés színpadokon. Ez motivált, hogy a Händel-mű esetében magyar és olasz nyelvű előadás jöjjön létre, amelyben csak a zeneszámok szólalnak meg eredetiben.”
A szereposztás nem okozott gondot: a Haydn-vígopera esetében minden szerepben ketten, sőt van olyan, amelyikben hárman is bemutatkozhatnak. A Händel-produkcióban statisztéria bevonásával oldják meg a színpadra állítást. Az anyagi lehetőségek miatt mindkét darab szolid kivitelezésben ugyan, de jelmezes, díszletes produkcióban látható. (A stúdió költségvetése a ház éves költségvetését terheli; a pontos adatok nem ismeretesek.) Fehér András és Kerényi Mihály rendezése az operajátszás két eltérő megközelítését reprezentálja. Szeretnék elvinni az előadásokat vidéki játszóhelyekre, szabadtéri színpadokra is.
Az Operastúdió elvégzett munkáját értékelve Oberfrank Géza hangsúlyozza: „Sikerült a pályakezdőket megerősíteni abban, amiben jók és – lehetőség szerint – pótoltatni velük a hiányosságaikat. Nem egyformán alakult ki mindenkinél mostanra egy komplex művész képe, de valamennyien jelentősen fejlődtek az eltelt hónapok alatt. Aki most a két bemutatónkon a nagyérdemű elé lép, bizonyosan nem az az ember, aki a tanulmányokat elkezdte – teszi hozzá. – Más kérdés, hogy mindez elegendő-e ahhoz, hogy a dalszínház szerződtesse a fiatalt. Tudni való, hogy eredendően a teátrum utánpótlásának megoldására született a stúdióskoncepció. Indulásnak nagy segítség egy ilyen műhely, de az elhelyezkedésre nem garancia. Tény, hogy több tehetséges művész már komoly feladatokat, főszerepeket énekelhetett a házban, s hozzá szép kritikai és közönségvisszhanggal, köztük Cserna Ildikó, Létai Kiss Gabriella, Révész Rita, Rálik Szilvia. Korábban szó volt a fiatalok két-három éves menedzseléséről, de ettől az új dalszínházi vezetőség elállt, a művészeknek sem tetszett az az elgondolás, hogy csak engedéllyel szerződhettek volna fellépésekre. „Az ittenihez hasonló tevékenységet a szegedi működésem alatt végeztem– mondja Oberfrank, aki mellett karmesterek, zenészek, énekesek generációi nőttek fel. – Az egy másfajta közeg volt, ideális arra, hogy professzionális operajátszás jöjjön létre. Szegeden elértük azt, hogy a társulat egy bizonyos stílus elsajátítása során teljesen összekovácsolódott. Az Operaházban erre soha nem volt mód, ez egy nagyüzem. A stúdióban nyílt először alkalmam arra, hogy hoszszabb ideig foglalkozhassak fiatal emberekkel, akik az operajátékot együtt, egymásért szurkolva teremtik meg.”