Szabó Barna (Fotó/Forrás: lfze.hu)

Gratulálok a KÓTA-díjhoz és az Arany-versenyen aratott győzelemhez! Mesélne a nyertes zeneműről?

A dal egy eddig előadatlan vonószenekari darab, egy korálfantázia átirata. A korálsorok hol töredékesen, hol teljes alakban hangoznak el – erre írtam egy hasonlóan fragmentált énekszólamot, majd olyan Arany-verset kerestem hozzá, ami megfelel ennek a töredezettségnek. Találtam is kettőt, a Poétai recept és a Kín című verseket. Ezekben az egy-két szótagos szavak össze nem illő konglomerátuma kitűnően illeszkedett a töredezett dallamhoz. A darab címe: Kintsugi, ami még egy csavart visz a dologba. A szó ugyanis egy japán iparművészeti technológiára utal: az értékes törött edényeket összeragasztják, de a repedések nyomát nem tüntetik el, hanem ellenkezőleg, arannyal, aranyozással emelik ki. Ez szó-játék is Arany nevével, hiszen az „arany” az, ami összefogja a töredezett zenét és szavakat.

Az ön életművében sok vokális darabot és kórusművet találunk. Honnan ez a kapcsolat?

Az énekhang mindig is közel állt hozzám. A korai nagy zenei élményeim szinte mind oratorikus művekkel kapcsolatosak, amelyekben jelentős szerepet tölt be a kórus. Ilyen a Mozart-requiem, vagy Bachtól a h-moll mise és a két passió. Ezek nyomán alakult ki bennem egy olyan hangzásideál, ami nem szimfonikus, hanem amelyet különböző, kvázi vokális szólamokból összeálló zenei szövet alakít ki. A darabjaimban ezért szeretem a kettőzéseket, és talán ezért alakult úgy, hogy a szólamok, a hangszeres szólamokat is beleértve, a vokális zenében fogantak. Valahogy úgy, mint Bachnál. Egyébként fiatalkorom óta folyamatosan énekelek valamilyen kórusban, jelenleg az Új Liszt Ferenc Kamarakórus tagja vagyok.

A gyakorlati zenélés része kell, hogy legyen egy zeneszerző életének?

Közhely, de természetesen igen. Boldogabb korokban a zeneszerzők gyakorló zenészek is voltak egyben. Én több hangszeren is játszottam, de sosem jutottam művészi szintig. A kórusban viszont valamennyire muzsikusnak érezhetem magam.

Hogy zajlik az alkotói folyamat?

Fontos, hogy a szöveg, amivel találkozom, ne csak a jelentésén keresztül fogjon meg, hanem akusztikusan is érdekes legyen. A zenébe öntött vers többnyire lassabb, mint az élőbeszéd. A szóismétlés szerepe is más: egyes részletek kiemelése lelassítja a gondolat ritmusát. A jelentőségét hangsúlyozzuk ezzel, és a fókusz is a szó szépségére irányul. Ha a szöveg megvan, akkor ízlelgetni kezdem, és általában úgy képzelem el, mintha egy láthatatlan beszélő szájából hangozna el. Ez személyessé teszi, hiszen ha valaki beszél, akkor nem lehet figyelmen kívül hagyni a beszélő és a kimondott szó viszonyát. A láthatatlan beszélő attitűdje teremti meg a hangulatot, és ebből jön az ötlet.

Milyen műfajok, zenei irányzatok inspirálják?

Most kellene elmondanom, hogy milyen kortárs irányzatok hatnak rám. Konzis koromban heti rendszerességgel, de inkább gyakrabban előfordult, hogy beszabadultam a könyvtárba, és akár nyolc órán át ültem ott, folyamatosan kortárs és mindenféle zenét hallgatva. Megrögzött zenehallgató vagyok a mai napig, így nem érzem azt, hogy szimpla tájékozatlanság állna annak a hátterében, ha azt mondom: kevés inspiráció ér a jelenlegi kortárs zene irányából. Ismerek tendenciákat, és vannak élményeim, hiszen egy jó műből mindig sugárzik az erő, az energia, a tehetség. De ahogy az ember nem minden nőt vesz feleségül, aki megtetszik a villamoson, úgy vagyok a kortárs zenékkel is. A szívem jobban ragaszkodik a régi szerelmekhez, a zenetörténet nagy dobásaihoz. Sokat tanultam Josquintől az ellenpontról, és erősen hatott rám Schütz is. A legfontosabb persze Bach, a mai napig. Ezenkívül ott van még Mozart, Mahler és a Puccini-féle bel canto. A jelenhez közelebb két nevet említenék, az egyik Messiaen – belőle írtam a disszertációmat. A hasonlatnál maradva: szándékosan mentem bele a „kapcsolatba”, azt hiszem, leginkább a harmóniái miatt. A másik a kortárs Orbán György, aki hozzám hasonlóan mindenevő szerző. Őt is retrográdnak szokták nevezni, noha szerintem nem az. Sőt. Gyakran mondogatom:

aki a zenémben nem hallja Bachot, az hülye, de aki hallja, és ez zavarja, az még nagyobb.

Véleményem szerint a zenetörténetben ez mindig is így volt: a legnagyobb újításokban is sokkal több a hagyománnyal való közös elem, mint a különbség. Gondoljunk csak arra, hogy az emberi genom a csimpánzéval 98%-ban megegyezik. Abban a bűvös 2%-ban aztán „szabadon” játszhat forradalmasít az evolúció.

Szabó Barna (Fotó/Forrás: Handler Bálint / Figaro)

Mit gondol, a zeneirodalom ismerete fontos a zeneszerzők számára?

Csak annyira, amennyire a műveltség fontos. Amit a műveltség, a kultúra belevés az emberbe, az nem csupán esetlegesség. Az ember azért „lop” szavakat, ötleteket, mert az pontosabban fejez ki valamit, ami, bár korábban is ott gomolygott benne, addig névtelen maradt, vagy csak körülírásként létezett. A lamento basszus is azért működött sok száz évig, mert olyan telitalálat, ami mémmé vált; evolúciós sikerre vitte, aki kitalálta. A zenetörténet ismerete ráébreszt, hogy bármekkora újító is valaki, ezek a „találmányok”, a kulturális hagyományok velünk vannak, és akkor is működnek a személyközi interakcióban, ha nem otthonról hozzuk őket, vagy ha önként lemondunk arról, hogy kapcsolódjunk hozzájuk.

Milyen műveken dolgozik most?

Felkértek egy vonószenekari darab írására egy svájci iskolai zenekar számára, dolgozom egy versenyművön Balog József zongoraművész részére, és készül az egyfelvonásos operám, aminek a szövegkönyvét is én írom.

Milyen kapaszkodót adna a kortárs zenétől idegenkedőknek, hogy értsék, amit hallanak?

Az, hogy valami érthető zeneként, és működik zeneként, nem ugyanaz. Ha hat rám, akkor működik, ha nem hat, hiába érthető. Nem érzem szükségesnek, hogy a közönséget külön felkészítsék arra, amit hallani fog. Abban hiszek, hogy a zenének elég erősnek – bármilyennek, de erősnek – kell lennie ahhoz, hogy önmagáért beszéljen. A cél az, hogy ez a működő, akár újszerű zene kíváncsivá tegye a hallgatót, hogy miben áll a titok – már ha van titka. Ha elég jó, hogy hasson, akkor a közönség először szó nélkül üzleti sikerre viszi, mivel újra hallani akarja. Majd esetleg követelni fogja a magyarázatot, és teszem azt, megkérdezi a zeneszerzőt. A „beavató” műismertetőket a koncerteken ilyen szempontból kifejezetten kontraszelektívnek tartom, beavatkozásnak a természetes zenei kommunikációs folyamatokba.

Azt mondják, hogy minden korszak tagadja az előzőt. A mostani korszak mit tagad és mit állít?

Egyszerű: sokat tagad, keveset állít. A kérdést úgy is fel kell tenni, hogy mit állítunk, és mit tagadunk – Európában.

Koreában vagy Amerikában biztosan más lenne a válasz. Európa kortárs zenei köznyelvét egyszerre látom virágzónak és terméketlennek, merthogy igazán komolyan vehető zenei köznyelv nem nagyon látszik kibontakozni, vagy ami látszik, az engem legalábbis hidegen hagy. Azt hiszem, hogy még mindig eszmei pingpongot játszunk a nagy teoretikus hagyománnyal: egy újonnan fellépő zeneszerző vagy komponistacsoport általában azzal kezdi, hogy a hagyományokhoz való viszonyait tisztázva elhelyezi magát a térképen, definiálva a műfajt, önmagát és céljait. Mintha a Parnasszust valami tőzsdének képzelnék, ahová enélkül nem volna belépő. De miért van erre szükség? Miért nem lehet közvetlenül a hangok nyelvén meghatározni önmagunkat? Valami ilyesmit hiányolok a kortárs zenéből: túl sok az ideológia, és túl kevés a valódiság, a jó értelemben vett életszerűség, a hangokkal való közvetlen, elfogulatlan, személyes viszony. Pedig a jó ötletek mindig spontán születtek.