Rimszkij-Korszakov például ezt írja darabjáról: „A nyitányban a régi jóslatnak, az evangéliumi elbeszélésnek és a húsvéti istentiszteletnek az emléke pogány vigadozással társul. (…) Az ünnepnek a legendákba nyúló oldalát, a komor és titokzatos szombat estéről a féktelen vasárnap reggeli pogány vigadozásra való áttérését akartam nyitányomban megjeleníteni.” S mindez jól elfért a Mátyás-templom színes, ódon falai között. Hiszen színes és ódon, legalábbis stilizáló ez a zene is, a szerző szándékához híven dohos, nagy idők atmoszféráját árasztja. Vissza-visszatérő daktilusai, nagy rézfanfárjai, de szólóhegedű-futamai és hárfaakkordjai is egyaránt betöltötték a templom terét, kirajzolódott a darab összes finomsága és nagyvonalúsága. Régen voltam itt koncerten, úgyhogy már maga az is nagy élmény volt, hogy egy-egy akkord lecsengése másodpercekig tart. Ebben az akusztikában persze minden jól szól, még az is, ami nem. Hát még az, ami – esetünkben – tényleg!
A zenekart a Glagolita misében négy szólista, Henrietta Lednárová, Eva Blahová, Michal Lehotsky és Martin Gurbal, valamint a Cseh Filharmonikus Kórus (karnagya Petr Fiala) egészítette ki. Gyönyörűen szólt az énekkar! Tagjai erős, de nem harsány, telt, rezonanciadús hangon énekeltek, a szöveget is biztos értettem volna, ha történetesen tudok csehül. Mivel azonban nem tudtam, sőt, ez azóta se változott, meg kellett elégednem a tiszta hangzók Paradicsomával, ami még így is nagy élvezetet jelentett.
Janáček 1884-ben a Jenufán dolgozva kezdett el foglalkozni egyfajta sajátos énekbeszéddel, amely a cseh nyelv természetes ritmusára, lüktetésére, dallamára, azaz süllyedésére, emelkedésére épül, azt hivatott zenei eszközökkel tükrözni. Talán a módszer szülte (de persze az is lehet, hogy Janáček természetes szerzői berendezkedése szülte a módszert, az ilyesmit legtöbbször csak sejteni lehet vagy azt se…), hogy a mise zenéje nem annyira melodikus. Félreértés ne essék, egyáltalán nem dallamnélküli, de nem ez a legfőbb jellemzője. Inkább kisebb motívumokból építkezik, mint nagy ívekből. A fő összetartó erő pedig inkább a forma, mint a melódia.
Sem a darab, sem az énekesek mimikája, a karmester, Héja Domonkos mozdulatai vagy az előadás bármely összetevője nem volt teátrális. A mise mégis sokkal inkább színpadra való, mint áhítatra (amivel persze nincs egyedül a zenetörténetben, és ez nem is értékítélet). Egyrészt sok olyan elem van benne egyszerre, amely így halmozottan erre utal: zenekari nyitánya, zárszava van, orgonabetétet tartalmaz. Somogyi-Tóth Dániel játszotta, igen virtuózan. Másrészt mert a szerző bizonyíthatóan így gondolta. „A nemzet biztonságban való hitét akartam kifejezni, nem vallási alapon, hanem az Istent tanúul hívó erkölcs és erő alapján.”
hírlevél
