Varga Bence: Az igazán jó filmeknél már gyakran az első jelenet sűrítve magában foglalja azt, amit a rendező el akar mondani. Ezt Nagy Dénesnek aligha kell elmagyarázni, hiszen pontosan ezt teszi dokumentumfilmjében is. Kurtág György a zongoránál ül, de alig-alig játszik rajta, összevont szemöldökkel néz maga elé. Kétségbeesett? Vagy összezavarodott volna? Csupán koncentrál. Aztán hátulról látjuk. Néma csendben ül, csak légzését halljuk. Ebédelni hívják többször is, de nem reagál. Figyeljük törékeny vállát és tarkóját. Nem tudjuk, mi játszódik le benne. Percek telnek el így. Végül leüt egyetlen hangot, és feljegyzi a kottára.
A zene nem engedi. Nem hagyja el a zongorát, amíg nem sikerül formába öntenie elképzeléseit.
Rémségesen egyszerű, szinte banális jelenet, mégis előrevetít egy fontos felismerést a nézőnek: hogy tudniillik a nagy művészek is éppolyan emberek, mint mi magunk – és közben mégsem. Zajlik bennük valami, ami miatt mégiscsak különböznek tőlünk. A teremtés ismétlődik meg bennük újra meg újra.
Kondor Kata: Valóban nagyon erősen indul a film, a jelenet lassúsága miatt úgy érezhetjük, megállt az idő. De miközben látszólag semmi nem történik – persze hamar ráébredünk, milyen fontos dolgok mennek végbe éppen ekkor, csak épp számunkra láthatatlanul, a szerző fejében –,
a néző szükségszerűen hozzálassul Kurtág világához, megtanulja olyan figyelemmel, aprólékosan nézni a dolgokat, mint amikor egy botanikus nagyítóval vizsgál meg egy virágot.
Egy korábbi cikkemben azt írtam, Kurtág zeneműveit hallgatni olyan, mintha egy üvegben berendezett, önmagában is teljes mikrokertben barangolnánk, az ehhez szükséges attitűdöt hívja elő a nézőből a film bevezetője.
Jelenet a Kurtág-töredékek című dokumentumfilmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
VB: És az alkotók milyen szépen lassítják le végig az időérzékelésünket! Bizonyos jeleneteket – a zeneszerzés pillanatait vagy a sok-sok nehézséggel járó próbákat – nem hajlandók szétvágni, megrövidíteni nekünk, ezzel mintegy ránk kényszerítik Kurtág tempóját. Ez elengedhetetlen ahhoz, hogy befogadjuk és átéljük, ahogy az idő maga is hömpölyög a zenéjében. Nehéz közhelyek nélkül beszélni egy olyan dokumentumfilmről, amely éppen azért nagyon erős, mert ellenáll a közhelyeknek. Érzékeny portré? Persze. De annál mégiscsak több: egy lehetőség, hogy ha csak töredékesen is, de belelássunk Kurtág György alkotói világába és különleges gondolkodásának működésébe.
KK: … amit a film folyamán sok más szereplő szemszögéből is megismerhetünk. Vikingur Ólafsson és felesége, Halla Oddný Magnúsdóttir a zeneszerző saját élet- és alkotótársához, Kurtág Mártához fűződő kapcsolatát tükrözi, Steven Isserlis anekdotája pedig ismét a kurtági világ eltérő léptékére hívja fel a figyelmet, miközben szintén rámutat a házasfelek közti sajátos dinamikára. Szép pillanat, hogy amikor a komponista első operája, a Fin de partie felvételét nézi a BMC-ben, épp azt a jelenetet látjuk, amikor Nagg kétségbeesetten szembesül felesége halálával. A művészet és a valóság egybefonódik, vagy talán soha nem is váltak külön. Mindeközben egy személyes vallomás arra is rávilágít, miért mutatja a film olyan gyakran a felhőket. Valaki láthatatlanul is jelen van a történetben…
Jelenet a Kurtág-töredékek című dokumentumfilmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
VB: Nagy Dénes szerencsére nem életrajzot kínál, ehelyett fejezetekre tagolva mutatja fel az életmű legfontosabb kérdéseit:
az elérhetetlen, ámde örökké vágyott tökéletességet, az elmúlást és persze a szerelmet.
Ahogy annak is örültem, hogy a rendező ügyesen elkerüli a hatásvadász jeleneteket. Olykor, ha Kurtág például megrázó emlékeket elevenít fel fiatalkorából, vagy épp felesége elvesztéséről, a túlvilágról alkotott elképzeléseiről mesél, akkor sem hagyja, hogy a film átcsússzon valamiféle könnyen azonosulható szentimentalizmusba. A beszélgetéseket talán emiatt is gyönyörű, természetfilmeket idéző, máskor szinte már absztrakt tájképekkel töri meg (operatőrök: Dobos Tamás, Vizkelety Márton, Farkas Áron), ami által nem engedi túlzottan elérzékenyülni a nézőt. Kurtág fájdalmai és örömei valamiképpen új távlatot kapnak: a képek az emberiség időtlen érzéseit próbálják meg kifejezni.
KK: A film fontos erőssége az a nem giccses, sőt néha humorban feloldódó érzelmi töltet, amely képes a nagyközönséghez is közel hozni a máskülönben csak egy szakmai réteget érdeklő témákat. Aki semmit sem tud Kurtág zenéjéről, az is komplex élményt kaphat róla, nem csupán a műben elhangzó részleteken vagy Vikingur Ólafsson csodálatosan ihletett elemzésén keresztül, hanem mert
az egész film egyfajta vizuális lábjegyzet a Kurtág- életműhöz.
Ezt a kifejezést természetesen nem lekicsinylően használva, sőt éppenséggel elismerve mindazokat a filmes eszközöket, amelyek a maguk médiumában képezik le Kurtág zenéjének sajátosságait.
Az alkotás érdekes részét képezik ugyanakkor azok a jelenetek, amelyekben azt láthatjuk, hogyan instruálja Kurtág György a zenészeket. A humor itt is megmutatkozik: amikor már azt hisszük, az erején felül is próbálkozó muzsikus végre elérte a komponista szerint is „elég jó” szintet, Kurtágnak mindig van még egy javaslata, pontosítása, finomítása. Egészen közelről követhetjük Pierre-Laurent Aimard arcának rezdüléseit: a kiváló zongorista végig a rá jellemző érzékeny elmélyüléssel játszik, hogy aztán – csak egy pillanatra – átfusson rajta a lehetetlenség érzete. Ugyanezt a végletes makacsságot láthatjuk, mikor a film azt mutatja be, ahogyan a zeneszerzőt fia, ifjabb Kurtág György győzködi, születésnapi koncertjén ne Mozartot játsszon, mert ahhoz már nem megfelelő a fizikai állapota – majd tanúi lehetünk, ahogy az ünnepi hangversenyen Kurtág csak azért is visszatér az általa elképzelt műsorhoz.
Jelenet a Kurtág-töredékek című dokumentumfilmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
VB: Talán meglepő lehet, de számomra a legszebb pontja a dokumentumfilmnek egy elsőre jelentéktelennek tűnő momentum volt, ami éppen ehhez a születésnaphoz kötődik. Az esemény végén a barátok és zenésztársak sorra járulnak a művészhez, hogy személyesen fejezzék ki jókívánságaikat. Nagy Dénesék pedig ekkor úgy döntenek, hogy nem az ünnepeltet mutatják – nem is szükséges. Mi már, legkésőbb a film hatására, pontosan értjük, miért halhatatlan Kurtág György. Ehelyett a köszöntőket látjuk közelről. Nézzük ezeket a ragyogó, őszinte mosolyokat, a meghatódott tekinteteket, és megértjük, hogy arcukon a hála tükröződik. A mindenkori ember hálája a művészek iránt, akik nemcsak nekünk és értünk, hanem egy kissé talán helyettünk is vállalják az alkotás nehéz és szép terhét.
KK: Számomra a film legfontosabb üzenete – ha helyénvaló egyáltalán ez a kifejezés –, hogy mi szükséges ahhoz, hogy valaki száz évig éljen. Kurtág György valamennyire meg is fogalmazza ezt, beszél arról a szüntelen kutatásról, ami egész életében hajtotta, arról az igazságkeresésről, amelynek soha nem lehet igazán a végére érni.
A zeneszerző még mindig nem jutott el a céljához, még mindig hajtja valami azon az úton, amelyen egész életében járt.
Vizsgálja a dolgokat, keresi azt a nehezen megfogalmazható Egyet, amely a művészet legvégső, abszolút célja lenne. Persze pont ezért meg sem találhatja, így ha szerencsénk van, még a kétszázadik születésnapját is vele ünnepelhetjük.
Fejléckép: Jelenet a Kurtág-töredékek című dokumentumfilmből (forrás: Mozinet)
hírlevél
