Száz kiváló zenész, együtt ők a Nemzeti Filharmonikusok

Hamar Zsolt (Fotó/Forrás: Raffay Zsófia)

Egy éve került a zenekar élére, és azt ígérte, a Filharmonikusok „hasonló lesz, de nem ugyanaz”, céljuk, hogy minél több helyre eljusson a zene. Hol tartanak most a közös munkában?

Útközben vagyunk. Ez azt jelenti, hogy elindultunk, de egy pillanatra sem dőlhetünk hátra, hiszen hosszú ez az út, rögös, de jól érzem magam rajta. Miközben a repertoárt a közismertség irányába bővítjük, ebben az évadban nagyjából tíz élő szerzőtől adunk elő műveket, vállalva azt, hogy kortárs művet játszani rizikót jelent.

Amikor zeneigazgató lett, azt mondta, többet szeretnének játszani a törzsrepertoárból. Közérthetőbbek szeretnének lenni?

Nem szívesen veszem magamra a popularitás bélyegét,

hiszen több olyan művet játszunk, amelyeket az elmúlt években nem játszott az együttes, és a hallgatóság tetszésére igényt tarthatnak, mégsem feltétlenül csak ezért játsszuk ezeket. Mondok egy példát: az évben Carl Maria von Weber két közkedvelt nyitányát is előadjuk, mivel úgy vélem, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy német romantikát, Brahmsot, Brucknert és Wagnert játsszunk.

Azt hiszem, a Nemzeti Filharmonikusok az elmúlt években egy elefántcsonttoronyba zárta magát. Két jól bevált helyszínt használtak, a Müpát és a Zeneakadémiát, az új évadban viszont bérletünk van a Vigadóban – ahol az átépítéssel még jobb lett az akusztika, mint előtte –, az Olasz Intézetben, és templomi koncerteket is adunk.

A másik változás a következő: a Nemzeti Filharmonikusok pár éve a hagyományos bérletrendszer helyett áttért a szabad felhasználású bérletrendszerre, amely eredményekkel kecsegtetett, de nem túl biztonságos konstrukció. Én, konzervatív emberként viszont szívesen ragaszkodom a megszokott, hagyományos bérletrendszerhez, így mindkét modellt működtetjük. Aki az általam összeállított menüsort akarja végigkóstolni, azoknak a bérleteinket ajánljuk, akik pedig önállóan szeretnének válogatni, azoknak megmaradt erre a lehetőségük.

Két szólista lesz márciusban, Louis Lortie Grieg a-moll, és Polina Charnetckaia pedig Saint-Saëns Egyiptomi-zongoraversenyét játssza.

Kiváló művészek, de őket Kocsis Zoltántól örököltem. Persze ennél jobb ajánlólevélre, mint Kocsis meghívása, nincsen szükségük.

Hamar Zsolt (Fotó/Forrás: Berényi Gyula)

Sok ilyen dolog van, ami Kocsis-örökség?

Az évadban mindenképpen, de arra ezzel együtt is a sajátomként tekintek.

Korábban azt mondta, hogy Kocsis Zoltán szemérmesen fejezte ki magát, Ön nagyon közvetlenül. Ez mit jelent?

Kocsist valóban sok szempontból szemérmes embernek tartom, magamat pedig extrovertáltabbnak, de nem szeretnék összehasonlításokat tenni köztem és közte. A zene és a zenélés számomra mindig a csapatjáték gyönyörűségét jelenti, amelyben van hierarchia, de nekem karmesterként a zenészre partnerként kell tekintenem.

Úgy gondolok a Nemzeti Filharmonikusokra, mint száz, külön-külön is kiváló zenészre, és az egyéni kifejezésre bátorítom őket.

A karrierjét tekintve olyan, mintha mindennek a célja az, hogy most ezt a zenekart vezethesse.

Nagyon hálás vagyok, hogy az elmúlt tíz-húsz évben olyan tapasztalatokat szereztem, amelyekből most a Filharmonikusok élén profitálok. Néhány napja Bernsteinről olvastam – akinek nagy rajongója vagyok –, hogy asszisztens karmesterként kezdte a New York-i Filharmonikusoknál. Aztán más irányban folytatódott a pályája, míg végül zeneigazgatója lett az együttesnek. Ha most itt ülne az asztalnál, lehet, hogy ő is hasonlóról számolna be.

Én sokszor érzem úgy, hogy minden, ami történt velem, azért történt, hogy itt és most helytállhassak.