És noha én ösztönösen ódzkodom a mostanában divatos összkiadás-koncertektől, mivel gyakran múzeumi katalógussá teszik az eleven zeneirodalmat, ezt a két hangversenyt nem számítom közéjük. A hat kvartettel nem pusztán Bartók szerzői útja tárult elénk, hanem a 20. század első felének szellemisége is, szép rendben, a későromantikus századelőtől a II. világháború küszöbéig, s vele egy korokon, népeken átívelő dramaturgia.
Ez a hat vonósnégyes – amiképpen Beethoven életművében is a kvartettek – gyakran Bartók legbátrabb és legszemélyesebb hangját mutatják, s egymás után hallani őket mélyebb élmény a sokat bíró közönség számára, mint külön-külön.
A koncert egyszersmind a régi-új Kelemen Kvartett bemutatkozását jelentette. A 2010-ben alakult vonósnégyesben több tagcsere történt, s az utóbbi időben már úgy tűnt, arra a sorsra jut, mint sok fiatal együttes: a tagok szerteágazó érdeklődésének és bokros teendőinek áldozata lesz. Kelemen Barnabás (prímhegedű) és Kokas Katalin (brácsa) azonban újjászervezte a kvartettet egy másik házaspárral: Jonian Ilias Kadesha hegedűművész és Vashti Mimosa Hunter csellóművész csatlakozott hozzájuk. Hogy a vonósnégyest két házaspár alkotja, az bulvár érdekesség, mégis érdekes. Magánéleti kötelék nélkül is szoros zenei kapcsolat lehet két muzsikus között, de a Kelemen Kvartett játéka rögtön az első percekben megfogott:
olyan intim összefüggéseket mutattak meg a hangok között, a szólamok között, amelyek csak a művek legalaposabb ismerői előtt tárják fel magukat.
Bartók huszonhat évesen írt első vonósnégyese nem korai zsenge, habár minden hangja a fiatal művészben zajló borzongásé, egyszerre gyönyörű, álomszerű, és rettenetes, lidérces, remegtető. A nyitó Lento tétel szerelmi fájdalma a Kelemen Kvartett előadásában azzal válik valóssá, hogy mentes minden póztól (és ezalatt a hangképzés, a vonókezelés pózaira is gondolok). Az alkotás utolsó Vivace tételét átitatja a magyaros hangvétel és a folklórral párhuzamosan felfedezett modern zenei hatások, de a feszültségét az adja, hogy a hallgató úgy érzi, szakadék szélén egyensúlyozó zenészeket hall, amely hol gyöngédséget, hol kegyetlenséget jelent.
A Kelemen Kvartett Bartók vonósnégyeseit játssza a Bartók Tavasz fesztiválon (Fotó/Forrás: screenshot)
A II. vonósnégyes ebből a személyes térből fordul kifelé, a világ felé, hogy az egyén a világ iránt érzett fájdalmat közölje az első világháború idején. Tragikus heroizmus van az első tétel kvart hangközeiben, és a népek rokonbarátságának jellegzetesen bartóki eszméje a középső, gyors tételben, amelyet a Kelemen Kvartett pontosan megmunkált szeszéllyel adott elő, mutatva a megszállott, helyenként egyenesen barbár karaktert.
Az 1927-ben komponált III. vonósnégyes az első hangversenyeste csúcspontját jelentette. Rendkívül izgalmas zenei nyelv ez, differenciált hangzással, különös effektusokkal, pengetett, csúsztatott, a fogólapon és a láb felett képzett hangokkal, ami egyetlen másodpercnyi pihenést sem enged az előadónak.
A mű fináléja olyan, mint egy izzó kő, amit a négy muzsikusnak pergő gyorsasággal kell kézről-kézre adni, hogy meg ne égessen, de elejteni nem szabad.
Kroó György írta: itt „meztelen indulatok csapkodnak”, a Kelemen Kvartett delejes előadást nyújtott ebben a vad, rusztikus bacchanáliában.
A második hangverseny talán mélyebben vájt fület követelt, de hasonlóan eksztatikus pillanatokat kínált. És páratlanul mélyeket is, mint amilyen a IV. vonósnégyes harmadik tétele volt, az öttételes mű közepe, amelyet hagymaszerűen vesznek körbe a szélső szakaszok. Ebben a harmadik tételben, amelyet „éjszaka-zenének” szokott nevezni a szakirodalom, zsigerekbe hatoló varázslat történt, benne a monumentális cselló monológgal. Ritkán tapasztalni ilyen erős atmoszférát.
Az előadás a humort sem nélkülözte: az V. vonósnégyes verklizenéjére (5. tétel), és különösen a VI. kvartett burleszkjére gondolok. Az V. darab letisztultabb, szabadabban lélegző muzsika, klasszikus és bölcs hang a szerzőtől. A VI. vonósnégyes kétarcú zene, hol tragikus, hol humoros, hol dolce, divertimento-szerű, hol nemes és mély, és ezeket a karaktereket érzékenyen tolmácsolták Kelemenék, hogy aztán az utolsó tételben (Molto tranquillo) transzcendens magasságba engedjék a zenét, a végén a cselló szelíden felfelé igyekvő pizzicatóival.
A Bartók-rajongók bizonyára száz plusz egy érvet is össze tudnának szedni, miért remekművek ezek a vonósnégyesek. És hadd legyen a Kelemen Kvartett koncertje az állításnak egy újabb bizonyítéka.
Fejléckép: Ora Hasenfratz
hírlevél
