Klasszikus

Székhez nyűgözve

2014.11.18. 06:58
Ajánlom
Csaknem egy évtizede annak, hogy a Berlini Filharmonikusokat Sir Simon Rattle vezényletével Magyarországon láttam, s bár azóta sok zenekart volt szerencsém élőben hallani, a 2005. május 1-jei hangzásélmény azóta is az ideálom. Nem véletlenül vártam a mostani koncertjüket. KRITIKA

Annak idején az Operában léptek fel, alighanem azért, mert a 2005-ös hangversenyhez szükséges szerződések megkötésekor senki se lehetett biztos benne, hogy megépül a Művészetek Palotája. Így állt elő az a fura helyzet, hogy miközben a Müpában egymásnak adták a kilincset a jobbnál jobb együttesek, a berliniek Müpa-beli fellépésére mostanáig kellett várnunk.

Sir Simont azóta kétszer is hallhattuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben (nekem egyszer sikerült bejutnom, Schumann Az Éden és a Périjéről ott derült ki, hogy remekmű), de nekem jóval régebb óta nagy kedvencem. Mahler-ciklusa, a Bartók-zongoraversenyek, többrendbeli Haydn-szimfóniák, egynémely Stravinsky-mű vagy a Così: ezek a lemezek alighanem még sok generációt győznek meg arról, hogy a századforduló ordító egyhangúságában is lehetett maradandót alkotni. A bécsiekkel készült Beethoven-ciklussal - legalábbis részleteiben - már voltak, vannak gondjaim, de kétségkívül friss és eredeti, végiggondolt, helyenként remek interpretációk ezek is. A Berlini Filharmonikusok ezúttal „politikai okokból" tették tiszteletüket, s erről szólt műsorválasztásuk is: egy (szinte) kortárs magyar gyászdarab és a Kilencedik. Tekintsünk el attól, hogy a művek közti párhuzamokat vagy ellentéteket keressük - semmiképp sem könnyed vagy szokványos koncertprogramban volt részünk.

Kurtág darabját felvételről ismertem, de élőben sosem hallottam. Holott ez az a zene, amelyhez a tér ugyanúgy hozzátartozik, mint az egyszeriség ("milliók közt az egyetlenegy"). A berliniek kamaraegyüttese Rattle vezényletével ezt az alkalmiságot, a szertartás-jelleget ragadta meg és adta át. Előadásukból elsősorban nem egyes szólamokat, csoportokat emelnék ki, hanem azt a magától értetődő egyszerűséget, amitől a mű felépült és elmúlt, amitől senkinek sem kellett úgy éreznie, hogy ismeretlen, idegen zenét hall. Kurtág művében a nagyszerűség és a banalitás (ld. meccs trombiták) egyformán benne van, s bár a mellettem ülő hölgy az első ordítóan hangos résznél a füléhez nyúlt, ez a szándékolt otrombaság épp oly szerves része volt az előadásnak, mint az álomszép pianók.

A "fő mű" ezen a szünet nélküli estén Beethoven IX. szimfóniája volt. A fentebb említett, bécsi Rattle-ciklusból épp e mű előadása győzött meg legkevésbé, így a magam részéről boldog lettem volna akkor is, ha mondjuk egy "kisebb" Beethovent hoznak. Az első tétel csak félig törte le ügyesen palástolt előítéletemet. Félig persze igen: a zenekar hangzása az első pillanattól az volt, amire 2005 óta várok, s amit sem a New York-i Filharmonikusok, sem a Clevelandi Zenekar, de még a Szentpéterváriak se tudtak elérni, a Bécsiekről nem is beszélve. És már ebben a tételben is hallhattunk - a sodró tempó mellett is - olyan részleteket, belső szólamokat, melyekre még egy ennyire ismert műnél is rácsodálkozhattunk. A drámaiság ugyanakkor hiányzott a tételből. A kritikus tegye félre az előítéleteit, ne hasonlítgassa, ne mérje más előadásokhoz az aktuálisat, de hát ha az embernek van imprintingje, akkor nekem a IX. szimfóniánál ez elsősorban Furtwängler, és valamivel kevésbé Mengelberg és a többiek (legkevésbé Karajan). Szóval nálam az első tétel a főtétel, de legalábbis a híd egyik pillére.

Rattle felfogásában a Scherzo sokkal meggyőzőbb volt (megjegyzem: a teljes lemezre vett Beethoven-ciklusban a scherzók a legjobbak, az egész gyűjtemény legizgalmasabbja a II. szimfónia 3. tétele, és ezzel messze nem akarom leszólni Rattle-t). Állandó sziporka, rengeteg részlet, mégis egyetlen (vagy - a triót számolva - „kettetlen") ív. Rattle ezután pihenőt is tartott, s ha akkor pusztán ekonómiára és praktikumra gondoltam (ekkor jöttek be az énekes szólisták), később rájöttem: Rattle Kilencedikje ugyanúgy két részre tagolódik, mint egyes Mahler-szimfóniák. A harmadik-negyedik tétel attacca szólalt meg, s ezt a közel háromnegyed óra zenét érdemes volt egy kis lelki rákészüléssel megelőzni.

A harmadik tétel - mely talán még a negyediknél is modernebb - ismét a részletgazdagságtól és a világos építkezéstől volt remek. Rattle az a karmester, aki hagyja muzsikálni a zenészeit (ebben éppenséggel hasonlít Furtwänglerre), és van is miért. A Berlini Filharmonikusokban az a fantasztikus, hogy a megannyi szólista egyidejűleg kamarazenész is, de ha kell, akkor a nagy egésznek a kis alkatrésze, itt minden kis alkatrész fontos. Az alapvetően mély tónusú hangzás lehet a kulcs, de persze a homogén hegedűszólam(ok), a világklasszis fafúvósok, az atombiztos rezek, akiket sikerült jó ízlésre és önmérsékletre nevelni: mindez együtt adja ezt a kivételes kultúrát, mely alighanem éppoly utánozhatatlan, mint az angol gyöp. És ehhez társult Rattle szemlélete, ez a nagyító, mellyel bepillanthatunk a felszín alá. A negyedik tételben a drámaiság is megtaláltatott. Itt is igazságosabb lenne mondjuk a fafúvó szólamvezetők nevét kiírni, mint pl. az énekes szólistákét (akik általában is túl vannak a nevesítéssel sztárolva ebben a műben), már csak azért is, mert ha volt valaki, akinek teljesítménye nemcsak csalódást, de egyenesen viszolygást okozott ezen az estén, az Hanno Müller-Brachmann volt. Jó-jó, hogy azt énekli, hogy nem ilyen hangokat akartam, de egyszerűen érthetetlen, hogy egy ilyen hangi kultúrában hogy lehet ennyire elefánt módra, ráadásul nagyterc-vibrátóval megszólalni. A többi énekes többé-kevésbé rendben volt, különösen az örökifjú alt, Bernarda Fink és a kicsit (kinézetében is) konzervatív tenor, Christian Elsner tetszett, illetve a kvartettekben a két szélső szólam (szoprán: Sally Matthews) is elég kulturáltan énekelt. A kórus viszont remekelt - a két kiváló hazai énekkar (MR Énekkar és Kodály Kórus) életében nyilván inspiráló ünnepnap, amikor alkalmuk van olyan világklasszissal fellépni, mint Simon Rattle. Összességében tehát nagyszerű előadás, maradandó élmény volt ez az este - de azt is be kell vallanom, intellektuálisan nagyon elfáradtam. Rattle a székhez szögezett, s folyamatos, elmélyült figyelemre késztetett. Kíváncsi lennék, mindebből mi, és hogy jön vissza egy hangfelvételen. De ez a kérdés kivezet a koncertkritika műfajából.

Programkereső

Legnépszerűbb

Klasszikus

Véletlenül bukkant egy antikváriumban a Carmina Buranára Carl Orff

Imádta a különleges megoldásokat, egyik művéhez a bécsi Néprajzi Múzeumból kellett hangszereket szerezni és külön engedélyt a Bösendorfer cégől. Százhuszonöt éve, 1895. július 10-én született Carl Orff német zeneszerző, a Carmina Burana című oratórium szerzője.
Könyv

Nyerd meg a nyári könyvtáradat!

Egy könyvcsomag hat szóért vagy ötven kötet egyetlen vásárlásért. Júliusban több kiadó is segít, hogy akár egész évre elég olvasnivalónk legyen.
Klasszikus

A 24 éves finn sztárkarmester, Klaus Mäkelä lesz a párizsi filharmonikusok új vezetője

Klaus Mäkelä lesz 2022-től az Orchestre de Paris zeneigazgatója. A 24 éves finn dirigens már szeptembertől zenei tanácsadóként dolgozik a filharmonikus zenekarral, amellyel tegnap adta első koncertjét.
Könyv

Ausztrália kedvenc krimiírója a természetet is szereplővé emelte

Jane Harper Ausztrália talán legsikeresebb krimiírója, aki magyarul a Gabo Kiadónál megjelent három regényében (Aszály, A természet ereje, Az elveszett férfi) úgy mutatja be a könyörtelen ausztrál környezetet, ahogyan korábban senki; zűrös családokról és kisközösségekről szóló történetei a hazai olvasókat is lebilincselték. A szerzőt fordítója, Roboz Gábor kérdezte.
Plusz

Eredeti formájában állítják helyre a Notre-Dame-székesegyházat

A tavalyi áprilisi tűzvész nyomán leomlott huszártornyot a francia elnök szerette volna kortárs építészeti tervek szerint újjáépíteni, hogy magán hordozza a 21. század többé-kevésbé merész lenyomatát.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus beszámoló

Veszélyben van a szimfonikus zenekar intézménye?

Számos veszély fenyegeti a szimfonikus zenekarokat, de ha túlélik, az biztos, hogy a jövő zenekara nem olyan lesz, mint a mai. Fischer Iván szerint ideje megreformálni a zenekarok működését, hogy megfeleljen a következő generációk korszakának.
Klasszikus magazin

Véletlenül bukkant egy antikváriumban a Carmina Buranára Carl Orff

Imádta a különleges megoldásokat, egyik művéhez a bécsi Néprajzi Múzeumból kellett hangszereket szerezni és külön engedélyt a Bösendorfer cégől. Százhuszonöt éve, 1895. július 10-én született Carl Orff német zeneszerző, a Carmina Burana című oratórium szerzője.
Klasszikus hír

A 24 éves finn sztárkarmester, Klaus Mäkelä lesz a párizsi filharmonikusok új vezetője

Klaus Mäkelä lesz 2022-től az Orchestre de Paris zeneigazgatója. A 24 éves finn dirigens már szeptembertől zenei tanácsadóként dolgozik a filharmonikus zenekarral, amellyel tegnap adta első koncertjét.
Klasszikus hír

A mi Kodályunk – A héten kerül a mozikba a zenetudósról szóló dokumentumfilm

Az elmaradt márciusi premier helyett július 9-től látható Petrovics Eszter zenés ismeretterjesztő filmje.
Klasszikus magazin

„Nincs rossz zenekar, csak rossz karmester” – vallotta a ma 160 éve született Gustav Mahler

160 éve született a budapesti Operaház egykori igazgatója, a későromantikus zene utolsó nagy mestere, Gustav Mahler.