Annak idején az Operában léptek fel, alighanem azért, mert a 2005-ös hangversenyhez szükséges szerződések megkötésekor senki se lehetett biztos benne, hogy megépül a Művészetek Palotája. Így állt elő az a fura helyzet, hogy miközben a Müpában egymásnak adták a kilincset a jobbnál jobb együttesek, a berliniek Müpa-beli fellépésére mostanáig kellett várnunk.
Sir Simont azóta kétszer is hallhattuk a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben (nekem egyszer sikerült bejutnom, Schumann Az Éden és a Périjéről ott derült ki, hogy remekmű), de nekem jóval régebb óta nagy kedvencem. Mahler-ciklusa, a Bartók-zongoraversenyek, többrendbeli Haydn-szimfóniák, egynémely Stravinsky-mű vagy a Così: ezek a lemezek alighanem még sok generációt győznek meg arról, hogy a századforduló ordító egyhangúságában is lehetett maradandót alkotni. A bécsiekkel készült Beethoven-ciklussal - legalábbis részleteiben - már voltak, vannak gondjaim, de kétségkívül friss és eredeti, végiggondolt, helyenként remek interpretációk ezek is. A Berlini Filharmonikusok ezúttal „politikai okokból" tették tiszteletüket, s erről szólt műsorválasztásuk is: egy (szinte) kortárs magyar gyászdarab és a Kilencedik. Tekintsünk el attól, hogy a művek közti párhuzamokat vagy ellentéteket keressük - semmiképp sem könnyed vagy szokványos koncertprogramban volt részünk.
Kurtág darabját felvételről ismertem, de élőben sosem hallottam. Holott ez az a zene, amelyhez a tér ugyanúgy hozzátartozik, mint az egyszeriség ("milliók közt az egyetlenegy"). A berliniek kamaraegyüttese Rattle vezényletével ezt az alkalmiságot, a szertartás-jelleget ragadta meg és adta át. Előadásukból elsősorban nem egyes szólamokat, csoportokat emelnék ki, hanem azt a magától értetődő egyszerűséget, amitől a mű felépült és elmúlt, amitől senkinek sem kellett úgy éreznie, hogy ismeretlen, idegen zenét hall. Kurtág művében a nagyszerűség és a banalitás (ld. meccs trombiták) egyformán benne van, s bár a mellettem ülő hölgy az első ordítóan hangos résznél a füléhez nyúlt, ez a szándékolt otrombaság épp oly szerves része volt az előadásnak, mint az álomszép pianók.
A "fő mű" ezen a szünet nélküli estén Beethoven IX. szimfóniája volt. A fentebb említett, bécsi Rattle-ciklusból épp e mű előadása győzött meg legkevésbé, így a magam részéről boldog lettem volna akkor is, ha mondjuk egy "kisebb" Beethovent hoznak. Az első tétel csak félig törte le ügyesen palástolt előítéletemet. Félig persze igen: a zenekar hangzása az első pillanattól az volt, amire 2005 óta várok, s amit sem a New York-i Filharmonikusok, sem a Clevelandi Zenekar, de még a Szentpéterváriak se tudtak elérni, a Bécsiekről nem is beszélve. És már ebben a tételben is hallhattunk - a sodró tempó mellett is - olyan részleteket, belső szólamokat, melyekre még egy ennyire ismert műnél is rácsodálkozhattunk. A drámaiság ugyanakkor hiányzott a tételből. A kritikus tegye félre az előítéleteit, ne hasonlítgassa, ne mérje más előadásokhoz az aktuálisat, de hát ha az embernek van imprintingje, akkor nekem a IX. szimfóniánál ez elsősorban Furtwängler, és valamivel kevésbé Mengelberg és a többiek (legkevésbé Karajan). Szóval nálam az első tétel a főtétel, de legalábbis a híd egyik pillére.
Rattle felfogásában a Scherzo sokkal meggyőzőbb volt (megjegyzem: a teljes lemezre vett Beethoven-ciklusban a scherzók a legjobbak, az egész gyűjtemény legizgalmasabbja a II. szimfónia 3. tétele, és ezzel messze nem akarom leszólni Rattle-t). Állandó sziporka, rengeteg részlet, mégis egyetlen (vagy - a triót számolva - „kettetlen") ív. Rattle ezután pihenőt is tartott, s ha akkor pusztán ekonómiára és praktikumra gondoltam (ekkor jöttek be az énekes szólisták), később rájöttem: Rattle Kilencedikje ugyanúgy két részre tagolódik, mint egyes Mahler-szimfóniák. A harmadik-negyedik tétel attacca szólalt meg, s ezt a közel háromnegyed óra zenét érdemes volt egy kis lelki rákészüléssel megelőzni.
A harmadik tétel - mely talán még a negyediknél is modernebb - ismét a részletgazdagságtól és a világos építkezéstől volt remek. Rattle az a karmester, aki hagyja muzsikálni a zenészeit (ebben éppenséggel hasonlít Furtwänglerre), és van is miért. A Berlini Filharmonikusokban az a fantasztikus, hogy a megannyi szólista egyidejűleg kamarazenész is, de ha kell, akkor a nagy egésznek a kis alkatrésze, itt minden kis alkatrész fontos. Az alapvetően mély tónusú hangzás lehet a kulcs, de persze a homogén hegedűszólam(ok), a világklasszis fafúvósok, az atombiztos rezek, akiket sikerült jó ízlésre és önmérsékletre nevelni: mindez együtt adja ezt a kivételes kultúrát, mely alighanem éppoly utánozhatatlan, mint az angol gyöp. És ehhez társult Rattle szemlélete, ez a nagyító, mellyel bepillanthatunk a felszín alá. A negyedik tételben a drámaiság is megtaláltatott. Itt is igazságosabb lenne mondjuk a fafúvó szólamvezetők nevét kiírni, mint pl. az énekes szólistákét (akik általában is túl vannak a nevesítéssel sztárolva ebben a műben), már csak azért is, mert ha volt valaki, akinek teljesítménye nemcsak csalódást, de egyenesen viszolygást okozott ezen az estén, az Hanno Müller-Brachmann volt. Jó-jó, hogy azt énekli, hogy nem ilyen hangokat akartam, de egyszerűen érthetetlen, hogy egy ilyen hangi kultúrában hogy lehet ennyire elefánt módra, ráadásul nagyterc-vibrátóval megszólalni. A többi énekes többé-kevésbé rendben volt, különösen az örökifjú alt, Bernarda Fink és a kicsit (kinézetében is) konzervatív tenor, Christian Elsner tetszett, illetve a kvartettekben a két szélső szólam (szoprán: Sally Matthews) is elég kulturáltan énekelt. A kórus viszont remekelt - a két kiváló hazai énekkar (MR Énekkar és Kodály Kórus) életében nyilván inspiráló ünnepnap, amikor alkalmuk van olyan világklasszissal fellépni, mint Simon Rattle. Összességében tehát nagyszerű előadás, maradandó élmény volt ez az este - de azt is be kell vallanom, intellektuálisan nagyon elfáradtam. Rattle a székhez szögezett, s folyamatos, elmélyült figyelemre késztetett. Kíváncsi lennék, mindebből mi, és hogy jön vissza egy hangfelvételen. De ez a kérdés kivezet a koncertkritika műfajából.
hírlevél
