Köztudott, hogy Perényi Miklós zárkózott, kissé enigmatikus személyiség, akit feltehetően nehéz megszólaltatni, filmen ábrázolni. De hát éppen a feladat nehézségében rejlik a szépsége. Vélhetően Richter sem volt egyszerű eset, Bruno Monsaingeon mégis egész nyalka arcképet dobott fel róla. Igaz, nem sajnálta az időt és a fáradtságot. A gordonka hangja szellemileg rest munka, ebből adódóan lapos, felületes, lompos és lomha. Vagyis a szó minden értelmében unalmas. Nemhogy a portréhoz, de még a vázlatokig sem jut el, olykor pedig – mivel semmi nem jut eszébe – egészen gátlástalanul átmegy amolyan fényképezett koncertbe. Addig is telik a filmidő, és Perényi persze csodálatosan játszik.

A felületesség, a Perényi lénye, gondolkodása, művészete iránti valódi, komoly érdeklődés hiánya szinte minden életet kiöl a filmből. Egy jellemző példa. Az egyik jelenetben Perényi (hátára természetesen most is rászerelve a csigaházhoz hasonló csellótok) kiballag a Keleti pályaudvarra, és szemében furcsa fényekkel, arcán amolyan ravaszkás (kissé a Tandoriéra emlékeztető) mosollyal elmeséli, hogy rendszeres és lelkes olvasója az Indóház című újságnak, valamint hogy az egyik külső vágányon áll gyermekkora emlékezetes mozdonya, amely vasutas körökben a "Szili" becenévre hallgat (ha jól értettem a rossz minőségű hangot). A zenebarátnak már eszébe is jut a vonatmegszállott Dvorák, meg egyéb menetrendőrültek a zenészvilágból, vagyis a téma elég érdekes, miközben a kamera kikíséri a művészt a mozdonyig. De magát a mozdonyt már nem mutatja. Pontosabban csak akkor, amikor már kifut az állomásról, vagyis semmi sem látszik belőle. Magyarán: sosem fogjuk megtudni, hogyan is fest a valóságban Perényi rajongásának egyik tárgya. Szó esik a villanyvasutakról, de a riporter nem kérdez rá erre sem. Noha Perényi erősen indignálódva panaszolja fel, hogy a sok áramszünet miatt nem lehet rendesen játszani vele.

Egy másik jelenetben (természetesen villamoson, magától értetődően csellótokkal) Perényi saját szerzeményének partitúráját tanulmányozza, ami nagyjából annyira életszerű, mintha XVI. Benedek a Playboyt lapozgatná Rómában, a Lazio-Milan meccs szünetében. De sebaj, ezt még lenyeljük valahogy. Ám azt már kevésbé, hogy a riporter nem kérdez rá, vajon miféle műveket komponál Perényi? Nagyzenekarra ír? Kamaraegyüttesre? Kórusra? Avant-garde muzsikát szerez vagy hagyományosat? Mikor és hol mutatták be alkotásait? Mik a tervei e téren? Kik az eszményei a komponálásban, kik hatottak rá? És még legalább egy tucat kérdés feltehető, melyek a recenzenst (és feltehetően a nézők nagy részét is) bizony nagyon is érdekelnék. A film egy kérdést sem tesz fel. (Szerkesztő-riporter: Bársony Ágnes). És noha Eötvös Péter igen érzékletesen beszél a Perényivel folytatott zeneszerzési diskurzusaikról, melyek többnyire különféle hangszínnel előadott hümmögésekből állnak, a riporter itt ismét megáll. Nem ás mélyebbre; nem ás sehova, nem kutat, nem vizslat, mintha a legkevésbé sem érdekelné Perényi személyisége.

Ha már a megszólaló interjúalanyoknál tartunk, Eötvösön és Kocsis Zoltánon kívül szinte mindenki a maga színvonala alatt teljesít. Batta András néhány közhelyre szorítkozik, Perényi Eszter a közös gyerekkort próbálja felidézni, de kudarcot vall, persze talán a riporteri érdeklődés hiánya miatt. Így aztán a film megelégszik néhány régi híradós bejátszással az egykori csodagyerek életéből. Aki elmondja, hogy a hatvanas években külföldön tanult, többek közt Enrico Mainardinál, később Casalsnál. A film nem tesz fel kérdéseket e nagy művészekkel eltöltött hónapokról, így soha nem tudjuk meg, hogyan élt és érzett egy kisgyermek a Magyarországtól akkor szinte hermetikusan elzárt Nyugat-Európában.

Schiff Andrást a filmben beszélgetőpartnerként léptetik fel, és ez jó döntésnek tűnik. De sajnos, a rendező alig enged teret neki, pedig az alig pár percnyi bejátszásokból is kiviláglik, hogy igen jó kapcsolatot ápol a nagy gordonkással, és talán mindenkinél alkalmasabb, hogy szóra bírja. Félreértés ne essék, nem intim vallomásokat vár a néző, hanem tartalmas kérdéseket, melyek alapján valamelyest kirajzolódhatna e nagy művész szellemi arca. "Restség az ördög vánkosa", mondta Bornemisza Péter. Nagy lehetőség maradt kihasználatlanul.