Az elsőként megszólaló Haydn-kvartettben (op. 74/1. C-dúr – a hozzám hasonlóan élemedett korúak kedvéért ezt a műsorfüzetben is fel lehetne tüntetni, én már nem fogom megtanulni a Hoboken-jegyzékszámot a vonósnégyesek esetében) rögtön tetten érhettük, hogy épül fel a Takács-vonósnégyes. Az első hegedű rendkívül szólisztikus hangon énekel, míg a másik három szólam egységet alkotva kíséri.

Ez az 1+3-as felállás az egyik lehetséges, más esetekben (és – látni fogjuk – kisebb mértékben a koncert második felében) a prím mellett valamely másik szólam (leggyakrabban a cselló) szokott a kvartettek másik oszlopa lenni. Edward Dusinberre különállása mégsem tűnt kívülállásnak – Haydn kései kvartettjében is a prímé a prímszerep. Ilyeténképpen egy szépen éneklő, lendületes előadást hallhattunk – aminél létezik részletgazdagabb, játékosabb megközelítés.

Takács-kvartett (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

A „szendvics” közepén Sosztakovics 3. vonósnégyese jelentette a tölteléket, s mint oly gyakran, ezúttal is az volt az érzésem, hogy ez a „töltelék” a lényeg: huszadik századi művet látszólag könnyebb tökéletesen előadni, mint korábbit. A három közül legalábbis ennek az előadása volt a legkimunkáltabb, egyben a legmerészebb. Úgy éreztem, hogy ha a Haydnban volt is némi biztonsági játék, a Sosztakovicsban mind a négy zenész sokkal merészebben muzsikált. Tegyük hozzá: a mű maga sem szolgálja annyira az első hegedűst, szinte mindenki mindenkivel muzikál külön is. Az előadásban kiválóan érvényesült Sosztakovics humora és stílusismerete – ami az előadók humorérzékét és stílusismeretét is dicséri. A nagy csendek, elhallgatások, a bejárt széles érzelmi skála tette ezt a produkciót feledhetetlenné.

Takács-kvartett (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea / Zeneakadémia)

Szünet után, záró számként Beethoventől az egyik kedvencemet, a C-dúr Razumovszkij-kvartettet hallhattuk. A műsor szendvicsszerkezetéből adódóan azonban itt nem a szintézist, hanem a visszatérést kapta a közönség, holott Beethovent is lehet merészebben, egyszersmind kimunkáltabban játszani. Erre a legékesebb bizonyíték épp a Takács-kvartett tizenpár évvel ezelőtti felvétele a teljes ciklusból, mely az újabb kori Beethoven-lemezelőadások legizgalmasabbika. Igaz, akkoriban Roger Tapping ült a brácsaszólamban (vagyis nem igaz, hogy Geraldine Walther váltotta volna a fiatalon elhunyt Ormai Gábort, ahogy a műsorfüzet írja).

Takács-kvartett (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea)

Egyetlen koncert alapján nem lenne szép ítéletet mondani, de tény, hogy a lemezen sokkal egységesebben szólal meg a mű, ezúttal pedig épp a brácsaművésznő okozta a legnagyobb csalódást: szinte operaénekesi vibrátója egyre zavaróbb volt, egyre magasabban intonált, hangszínében is kilógva a Haydnban megdicsért kíséretből. És nem elsősorban a zárótétel hálátlan fugato-kezdésére gondolok. Lehet, hogy csak elfáradt – a többieken is láttam ennek nyomát.

S bár a lassú tételben is elmaradt a varázslat, s a negyedik tétel kissé hajszolt tempója nehezen állt össze egységgé, mégse mondhatjuk, hogy gyenge produkciót hallottunk volna. A koncert már csak ilyen, rizikós műfaj, könnyen lehet, hogy másnap ugyanez sistergett – a tudást a kidolgozottságot így is észlelhettük. A ráadásként – Devich Sándor emlékének ajánlva eljátszott – Haydn-tétel aztán ismét bizonyította, hogy ez az együttes ma is az egyik legjobb és legizgalmasabb vonósnégyes.