Ránki Fülöp (Fotó/Forrás: Radnóti Róza)
A most 27 éves Ránki Fülöp nevét már ifjú korában megjegyezték a zenekedvelők. Nem is történhetett volna másként, hiszen kiváló zongoraművész szüleivel, Klukon Edittel és Ránki Dezsővel lépett először színpadra. Vajon természetes volt, hogy Fülöp is a zenei pályát választja? Elmondása szerint soha nem erőltették, hogy zongorázzon, akár abba is hagyhatta volna a hangszeres játékot, ahogyan azóta építésszé lett bátyja tette, ám a rendkívül inspiráló közeg és saját érdeklődése a muzsika felé vezette.
Zenében nőttem fel, gyerekkorom óta az életem meghatározó része.
Az egyik legfontosabb tapasztalat az volt, hogy láttam, hogyan gyakorolnak a szüleim, miként készülnek fel a koncertekre. Ennek köszönhetően hamar természetessé vált, hogy mindent alaposan kidolgozzak, átgondoljak, mielőtt nyilvánosan eljátszom. Mindez ugyanakkor azzal is járt, hogy nem szoktam hozzá a blattoláshoz: a folyékony lapról olvasást sokat kell gyakorolnom, hogy kis lépésenként fejlődni tudjak benne.”
Fülöp a zongorával is igen hamar közeli kapcsolatba került, soha nem merült fel, hogy esetleg más hangszeren játsszon. Bár az orgona is érdekli, ám egy aggodalma miatt még nem kezdett mélyebben foglalkozni vele: „Attól tartottam, hogy annyira magával ragad a gyönyörű orgonairodalom és a szándék, hogy minél többet fejlődjek a játékban, hogy nem marad elég időm a zongorázásra. De nem zárom ki, hogy egyszer majd elmerülök az orgona világában is.”
Fülöp a Magyar Rádió Gyermekkórusában is énekelt, ahol nagyon fontos tapasztalatokat szerzett, megtanulta, hogyan is kell együtt zenélni másokkal.
„Az ember zongoristaként sokszor játszik, gyakorol egyedül.
Nekem az énekkar volt az első olyan környezet, ahol a fogaskerék-létet meg tudtam tapasztalni: azt, hogy milyen módon kell hozzátennem a magam kis részét a nagy egészhez.
A szüleimmel való közös zenélés, a háromzongorás gyakorlás tovább mélyítette ezt az élményt. Egy szólistának is fontos, hogy legyenek mögötte ilyen tapasztalatok, hiszen amit játszik, gyakran hasonlóan épül fel, mint egy kórusdarab, egy szimfónia vagy éppen egy vonósnégyes. Ha a szóban forgó művet valóban többen játszanák, minden egyes szólamot a teljes figyelmével szólaltatna meg valaki. Ezáltal olyan saját, belső értelmük és intenzitásuk lenne, amit nehéz elérni egyedül játszva, ugyanakkor úgy érzem, meg kell célozni” – véli a fiatal muzsikus, aki szerint ezáltal közelebb juthatna a zongora zenekari hangzásához is, ami a 19-20. század során egyfajta ideállá vált.
Fülöp nyolcévesen lépett fel először a nyilvánosság előtt, általános iskolája alapításának ötvenedik évfordulóján játszott. Az eseményen a szülei is zenéltek. Talán meglepő lehet, de ilyen fiatalon sem okozott neki gondot közönség elé állni, nem érzett jelentős különbséget ahhoz képest, mint amikor csak magának játszott. Ráadásul inspirálta az emberek figyelme.
A kezdetektől nagyon jól éreztem magam a színpadon. A lámpaláz és az izgalom csak később jelentkezett, a kamaszkorom vége felé, de most sem vészes.
Főleg akkor fordul elő, ha valamire kevés időm jut felkészülni, ezért ezt igyekszem elkerülni. Amikor nagy ritkán módomban áll kedvtelésből megtanulni valamit, akkor is arra törekszem, hogy minél hamarabb enyém legyen a darab, ne merüljenek fel bizonytalanságok.”
Persze a szülői ház mellett óriási szerepe volt Fülöp pályájának alakulásában a zongoratanárainak is, Becht Erikánál tíz évig tanult a Járdányi Pál Zeneiskolában, Hambalkó Edittel, aki már édesanyját is tanította, a zeneakadémiai felvételi előtt dolgozott két éven át. Ott azután Jandó Jenő és Lantos István lettek a főtárgytanárai, kamarazenét pedig Wagner Ritánál tanult. Mindannyiukat a tanulmányai alappilléreinek tekinti. Az elméletet illetően Dukay Barnabást emeli ki, akivel már tizenhárom éves kora óta rendszeresen elemzett együtt darabokat, elsősorban Bach-fúgákat.
Ha a kedvenc zeneszerzők kerülnek szóba, Fülöp elárulja, azok az alkotók, akik gyerekkorában hatással voltak rá, azóta is fontos szerepet töltenek be az életében. Bár sokféle zenét szeret, egyes szerzők különösen közel állnak hozzá.
„Messiaen zenéje a szívügyem, szeretném minél több művét eljátszani. Nagyjából hétéves voltam, amikor szüleim a Visions de l'Amen című kétzongorás ciklust tanulták és játszották.
Emlékszem, amikor először elmerültem ebben a hangzásvilágban, szerelem volt első hallásra.
Liszt zongoradarabjait is sokszor hallottam gyerekként, őt is mindig nagyon közel éreztem magamhoz. De érdekes módon ez a vonzalom lassabban alakult ki. Nyolc-kilenc éves korom környékén volt egy rövid időszak, amikor Mozart-rajongó voltam, aztán következett egy ugyanilyen periódus Chopinnel. Ez azzal is összefügghet, hogy ezekben az időkben tőlük játszottam a legtöbb művet. Utána jött a Liszt-korszakom, ami tartóssá vált, miközben továbbra is szeretem a többi említett komponistát is.”
Liszt iránti vonzalmával kapcsolatban úgy fogalmaz, ez egy sokkal intuitívabb természetű kötődés, mintsem hogy könnyen szavakba lehessen foglalni.
A jóság az első szó, ami eszembe jut. Amikor az ő zenéjét játszom, függetlenül attól, hogy melyik korszakában írta, mély szeretetet érzek benne. Mindig meghat.
Hasonlóképpen élem meg például Bach és Haydn alkotásait is, de nem minden nagy szerző esetében van így.”
Sok zenész elmélyed a játszott darab kultúrtörténeti hátterében, míg mások számára csak a kotta létezik. Fülöp azt mondja, ez nála sok mindentől függ, talán nem is lehet egyszerűen kategorizálni, mely daraboknál milyen megközelítést érez helyénvalónak. Azt mindenesetre állítja, hogy a keletkezés körülményeinek ismerete és más tudnivalók ritkán szokták jelentősen átalakítani a műről alkotott elképzeléseit. Persze egy programzenénél gazdagíthatja a megértést, ha az ember a valóság megfelelő részletét társítja a műhöz, és az abszolút zenénél is működhetnek hasonló asszociációk, de ezeknek sok esetben csak a művész felkészülésénél van szerepük, nem kell a közönség elé kerülniük.
Részlet Ránki Fülöp Bartók-lemezéről. A teljes album itt hallgatható meg.
„Én elég ügyetlen vagyok a más művészetekkel vagy magyarázatokkal tarkított műsorokkal kapcsolatban, előadóként is nehezen váltok zene és beszéd között, emiatt nem is szoktam ilyet csinálni. De közönségként is, például az opera esetében.
Mikor elmegyek egy előadásra, állandóan azon kapom magam, hogy fogalmam sincs, mi történik a színpadon, mert lefoglal a zene.
Ezért nem állt hozzám soha igazán közel a műfaj, mert képtelen vagyok úgy befogadni, ahogy kellene, túlságosan zeneközpontú vagyok.”
Fülöp 2021 őszén tanítani kezdett a Zeneakadémián, úgy érzi, az új tapasztalatok nagy hasznára válnak, és a saját játékára is visszahatnak. „Nagyszerű emberekkel, tehetséges zenészekkel ismerkedhettem meg: elsőéves, végzős, magyar, külföldi hallgatóm egyaránt van. A tanításnak az az egyik haszna a tanárra nézve, hogy rendkívül élénken kell figyelni, hogyan játszik a másik, és abba milyen módon lehet, kell vagy érdemes beleszólni.
Szerintem kevés, ha az óra végére a zene valamivel jobban hangzik, a hatás csak akkor lesz tartós, ha a tanítvány maga is jobban érzi magát a változástól, vagy legalább belső igény alakul ki benne a fejlődésre,
hiszen erre alapozva fogja tudni az új szempontot, tapasztalatot más műveknél, önállóan is alkalmazni. Aztán kiváló lelki gyakorlat az is, hogy a tanításkor folyamatosan empatikusnak kell lenni. Ez egy rendkívül bensőséges viszony, a zenében a másik ember a lénye mélyét tárja fel. Ha valami jó, érdemes tisztázni, hogy miért is jó, ha pedig nem, akkor is mögé kell nézni, és tüneti kezelés helyett a probléma gyökerét elvágni, de anélkül, hogy belegázolnánk a másikba. Vagy például érdekes látni, hogyan lehet egy részletet többféleképpen megközelíteni, és ha egy dolgot egy módon csinálunk, az milyen logikus következményekkel jár a darab más pontjain. Ezeknek a megfogalmazása, közös megértése mind sokat segít a saját felkészülésemben, gyakorlásomban is.
Azt hiszem, e pár hónap során a tanításnak köszönhetően többet léptem előre a zongorázásban, mint korábban ennyi idő alatt.
A zongoristák köztudottan sokat gyakorolnak, vajon van-e ideje Fülöpnek más inspirációs forrásokra, szabadidős tevékenységekre? A sport fontos számára, tizenhárom éves kora óta összejár a barátaival focizni, így például ő is tagja annak a zenészekből álló csapatnak, amelyet már Devich Gergely is megemlített a róla szóló portrénkban. Szívesen olvas, sakkozik, és létezik egy a zenéhez némiképp kötődő hobbija is.
Nagyon szeretem a madarakat is, séta közben gyakran figyelem az éneküket. Örülök, ha egy-egy ritkább fajjal találkozhatok,
például múltkor láttam először élőben hegyi fakuszt, ami azért volt különleges esemény, mert ezt a kedves madarat igen nehéz észrevenni. Ez az érdeklődés talán nem meglepő, ha valaki Messiaent szereti” – mondja, utalván a szerző madárhangok ihlette kompozícióira.
A jövőre áttérve, Fülöp azt mondja, inkább rövidebb vagy hosszabb távra szeret előre gondolkodni, a középtávú céljai többnyire túlságosan függnek az aktuális történésektől. Tavaly azonban pályázott az MMA hároméves ösztöndíjára, hogy a repertoárja ne csak a véletlenszerű koncertfelkéréseknek megfelelően alakuljon, hanem tudatosan bővíthesse azt. Például eljátssza majd Ravel összes szólózongoraművét, amelyek közül eddig egyet sem volt alkalma előadni, pedig igazán közel érzi magához a szerzőt. „Messiaen Húsz pillantás a Gyermek Jézusra című művére is készülök, ez egy körülbelül kétórás ciklus, nagyon nehéz és nemes feladat lesz. Általában úgy gondolom, hogy a közönség és a szerző mellett maga az előadó is akkor jár a legjobban, ha azokat a darabokat játssza, amelyeket a leginkább szeret.”
A sorozat a Zeneakadémia támogatásával valósul meg.
Fejléckép: Ránki Fülöp (fotó: Radnóti Róza)
hírlevél
