Victor Hugo írta, hogy a zene kifejezi azt, ami már túlnyúlik a szavak birodalmán, mégsem maradhat kimondatlanul. Viszont akad jónéhány olyan szépirodalmi alkotás, amely érdekes nézőpontból beszél a zenéről, vagy egyszerűen csak úgy avat be az esztétikájába, hogy utána a zenehallgatás is új élmény lehet.
Hermann Hesse: Az üveggyöngyjáték
A regényben, amelyért a szerző 1946-ban Nobel-díjat kapott, egy tökéletes, messzi jövőbeli világba nyerünk betekintést. Ebben a képzeletbeli társadalomban az emberek szigorú hierarchia szerinti rendben léteznek, amelyet az általuk végzett szolgálat határoz meg. Egy különleges szellemi játékot játszanak: ez az üveggyöngyjáték.
Ez a kultúra azért különleges, mert létezik, lehetséges benne a tökéletes megismerés.
Ennélfogva ezek az emberek, illetve a történet mesélője, Josef Knecht is más szemmel néz az elmúlt évszázadok kulturális csúcsteljesítményére. A klasszikus zenéről, mint az „üveggyöngyjáték” szabályainak fontos ihletforrásáról például ezt olvassuk a regény első fejezetében:
„Persze mi, utódok, egészen más viszonyban vagyunk a klasszikus zenével, mint a teremtő korok emberei; az igazi zenének ez az átszellemült és rezignált mélabútól nem mindig kellőképp mentes tisztelete nálunk valami egészen más, mint ama korok bájosan naiv muzsikálási öröme, amelyeket hajlamosak vagyunk boldogabb korokként irigyelni (...). Manapság például nem sokra vagy semmire sem becsüljük a tizennyolcadik század teológiáját és egyházi kultúráját vagy a felvilágosodás filozófiáját, viszont a kantátákban, passiókban és Bach prelúdiumaiban a keresztény kultúra végső átszellemítését látjuk.”
Hermann Hesse regénye egy érdekes filozófiai kísérlet, amely azt vizsgálja, létezhet-e tökéletes megismerés, s ezáltal tökéletes világ, és ha létezhet, vajon jobban jár-e az ember vele, mint ezzel a tökéletlennel.
Ann Patchett: Életszonáta
A rendkívül gyenge magyar címet leszámítva Ann Patchett regénye egy érdekes és izgalmas túszdráma, amelynek a filmváltozatát egyébként a napokban mutatják be az Egyesült Államokban Julianne Moore főszereplésével. A műfaji kliséket félretolva a regény nem arra törekszik, hogy minél pörgősebb, drámaibb legyen, hanem hogy minél többet elmondjon arról a kimerevített pár óráról, amikor egy operaénekesnő koncertjét túszejtők szakítják félbe. A könyv kiváló jellemrajzai mellett kissé a mágikus realizmus színeit mutatja, amely igen érdekes választás egy túszdráma bemutatásánál. A regény legnagyobb hangsúlya viszont azon van, hogy miként lehet a zene út túszejtő és túsz között, egy olyan helyzetben, amikor az egyik fél erőszakos a másikkal szemben, viszont a végletekig rá van utalva.
Lev Tolsztoj: Kreutzer-szonáta
Listánk talán legellentmondásosabb darabja az orosz író Kreutzer-szonáta című kisregénye, amelynek 1891-es megjelenését hatalmas hírverés követte.
A cári cenzúra nem is akarta engedélyezni a művet, amely szokatlan nyíltsággal szól a testi szerelemről
– egy olyan író tollával, aki elutasította a szexualitást, de mégsem tudott lemondani róla. (Tolsztoj felesége, Szofja Tolsztaja egyébként annyira sértőnek találta a könyvet a női nemre nézve, hogy megírta rá a választ Ki a bűnös? címmel.)
A történetben Pozdnisev feleségül vesz egy fiatalasszonyt, akivel hamar megutálják egymást. Helyzetüket a gyerekek születése valamelyest enyhíti, de nem orvosolja. Amikor a felesége a szomszéddal, Truhacsevszkijjel kezd kamarazenélni, a férj rendkívül féltékeny lesz. A két amatőr zenész Beethoven Kreutzer-szonátáját játssza, a férfi pedig dühöng, és arról panaszkodik, hogy átok, hogy két idegent ilyen közel hozhat egymáshoz a muzsika.
David Mitchell: Felhőatlasz
Milyen az ihlet pillanata? Milyen az, amikor egy alkotó ráérez az örökkévalóság dimenziójára? David Mitchell regénye a nagy sikerű filmváltozat után vált a magyar közönség számára ismertté. Minden összefügg mindennel, de ezúttal nem összeesküvés-elméletekről van szó, hanem hat történetről, amelyek együtt egy magasabb szintű harmóniát rajzolnak meg. A hat történet – vagy hat kisregény – nyelvezetében is különleges.
Mindegyik azon az irodalmi nyelven íródott, amelyben a történetek játszódnak.
A könyv második története Robert Frobisher, a szegény, biszexuális zenész és Rufus Sixsmith levélváltásaikból rajzolódik ki. Frobisher egy idős zeneszerző mellett dolgozik kottamásolóként, de közben minden vágya, hogy befejezze a Felhőatlasz című szextettjét.
A könyvekkel nem igazán lehet elmenekülni, de megakadályozhatják, hogy az ember elméje véresre vakarja magát.
403. oldal
Esterházy Péter: Harmonia Caelestis
Édesapám Purcell egy kis táncát játszotta. Befejezvén diadalmasan fölkiáltott: Katedrális! Egy katedrális! Most pedig megmutatom a köveket, mert minden katedrális kövekből áll össze! Kövekből és Istenből, vakkantott közbe édesanyám. Hogyne, hogyne. Technikailag nem játszott édesapám különösen jól, de a zenét játszotta, a zenéből, a zene szerint; jól járt a zene, ha ő játszotta. Dúdolt, mint Gould, nyüszítve.
Ezt olvassuk a Harmonia Caelestis első könyvének 44. számozott fejezetében. A nagyepikai léptékű regény (?) Esterházy Pál 1711-ben megjelentetett énekgyűjteményéről kapta a címét. A nagyhírű felmenőt „a magyar zenetörténet-írás ez idáig kiemelkedő zeneszerzőként is számon tartotta", de a nagy opus korántsem olyan tökéletes, mint azt a családi legendárium tartja: „a Harmonia cælestis egésze, de főleg komplikáltabb rétege között olyan szakadék tátong, melyet csak fantáziával lehet áthidalni”. Hát innen indul ez a családregény, amelynek két nagy része (a Számozott mondatokat tartalmazó, illetve az Egy Esterházy család vallomásai) egymásra rímel. A szerző megírja a legendáriumot és a tényeket, még ha nem is mindig lehet elválasztani a kettőt, remélve, valamelyik majd csak eljutottat valahova.
Thomas Mann: Doktor Faustus
Nem hiányozhat a listáról Thomas Mann regénye, az 1940-es években íródott Doktor Faustus. A nagyregény egy 20. századi Faust-parafrázis, főhőse a zeneszerző Adrian Leverkühn.
„Vastag mappányira gyűltek a jegyzetek, bizonyítékául annak, hogy mily bonyolult valami is az, ami felé török: kétszáz nyolcadrét lap, melyeken rendszertelenül, keresztül-kasul huzigált vonásokkal egybefogva, a legkülönbözőbb tárgykörökből – a nyelvészet, földrajz, politika- és társadalomtudomány, teológia, orvostudomány, biológia, történelem, zenetudomány köréből – származó tarka anyag zsúfolódott. A célomnak megfelelő adatok összehordása és betakarítása még tovább haladt, és szinte boldog vagyok, mikor azt látom, hogy bármekkora volt is tárgyam iránti elfogultságom, hozzákötöttségem, elmém mégis fogékony maradt a varázskörön kívülről, a témán kívüli világból érkező benyomások számára is”
– írja Thomas Mann a Doktor Faustus keletkezése című könyvében (Gondolat, 1961), amelyben arról is beszámol, hogy milyen beszélgetéseket folytatott Schönberggel, Adornóval, Franz Werfellel a regény írása közben. A mű főhőse ugyanis azt a tizenkétfokú zeneszerzői technikát használja, amelyet Schönberg talált fel. Csakhogy a szeriális stílus a regényvilágban része az ördöggel kötött paktumnak, és ez Schönbergnek sehogy sem tetszett. Érthető, hogy a ragaszkodott ahhoz, hogy csak utószóval jelenjen meg a könyv.
Thomas Mann viszont úgy vélte, hogy az irodalom színterén legalábbis annyira magáévá tette ezt a koncepciót, hogy nem is tartozik Schönbergnek semmivel:
„... a tizenkéthangú technika gondolata könyvemben, az ördöggel kötött paktum és a fekete mágia világának körében olyan színezetet, valami olyan sajátos jelleget nyer, amely a valóságban nincs meg benne, s így bizonyos mértékig az én tulajdonommá, azaz a könyv tulajdonává teszi azt. Schönberg felfogása a valóságban annyira különbözik attól a változattól, amelyet én alkottam meg a regény számára, hogy Schönberg nevének megemlítése a szövegben még akkor is szinte sértés lett volna szememben, ha a stílustalanságtól egyébként el is tekintenénk.”
Fejléckép: Thomas Mann 1932-ben müncheni lakásában (Fotó/Forrás: Wikipedia)
hírlevél
