– Először a kezdetekről: hogyan került zeneközelbe? Zenész családban született? Mindig egyértelmű volt, hogy zenész lesz?
- Szüleim nem zenészek, de fontosnak tartották, hogy zenét tanuljak. Németországban van egyfajta zeneiskola előtti képzés, ahol a kisgyerekek szabadon ismerkedhetnek zenével és (ütő)hangszerekkel. Szüleim elvittek egy ilyen iskolába, ahol kiderült, hogy elég jó ritmusérzékem van, és javasolták, hogy tanuljak valamilyen hangszeren. A legjobb alapot a zongora biztosítja, ezért erre a hangszerre esett a választás.
- Először tehát zongorázni tanult, amit nem is hagyott abba, a weimari Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen karmester, zeneszerzés szakon diplomázott. Mikor döntötte el, hogy mégis a karmesterség lesz a fő irányvonal?
- A zeneiskolából felvettek a Freiburgi Egyetem előkészítő tagozatára, zongora szakra. A zongoratanárom tanácsolta, hogy látogassak karvezetés órákat is, mert úgy látta, lenne hozzá affinitásom. Nagyon megtetszett, amit ezeken az órákon láttam, mert felismertem, hogy az ember karmesterként sokkal többet kommunikálhat a zenésztársaival, inspirálhatja őket, igazi társas zenélésről van ilyenkor szó. Emellett elkezdtem zeneszerzést is tanulni, mert úgy gondoltam, karmesterként fontos tudnom, mi megy végbe a zeneszerzőben egy darab megszületése során, így sokkal jobban átláthatom a vezényelt műveket. Nem beszélve arról, hogy régen teljesen általános volt, hogy elsősorban a zeneszerzőkből lettek karmesterek. Gondoljunk csak Gustav Mahlerre, akit ma zeneszerzőként ismerünk, holott korának egyik legnagyobb karmestere volt.
- Tanulmányai során kik gyakorolták önre a legnagyobb hatást, akár tanárai, akár a szakma nagyjai közül?
- Szerencsém volt, mert mindig a megfelelő időben kerültem a megfelelő tanárhoz, így az adott szinten mindig volt valaki, aki újat tudott mutatni. Weimarban nagy hatással volt rám Nicolas Pasquet, aki karmester szakon tanított engem. Az egyetemi évek alatt és később is több kurzuson vettem részt, így találkozhattam Pierre Boulezzel, aki új utakat nyitott meg számomra a kortárs zene megértésében, de nagyon hasznosak voltak Mikhail Jurowski és George Hurst kurzusai is. Nagy élmény volt olyan karmesterekkel asszisztensként együtt dolgozni, mint Esa-Pekka Salonen, Gustavo Dudamel és persze Eötvös Péter.
- Eötvös Péterrel többször dolgozott együtt. Hogyan ismerkedtek meg?
- Berlinben, egy kurzuson találkoztunk, ahol segédkarmestereket keresett Stockhausen Gruppen című művének előadásához - ez egy igen komplikált mű, ugyanis három zenekar három karmester irányításával játszik együtt. A kurzus előtt volt egy meghallgatás, ahol különböző feladatokkal mérte fel a jelentkezők rátermettségét. Rettentően izgultam, de azt hiszem, sikerült oldottabbá tennem hangulatot azzal, hogy a berlini kurzuson „Jó napot kívánok"-kal köszöntem. A meghallgatás után pár nappal jött az e-mail a beválogatott karmesterek listájával. Nem szerepeltem köztük, úgyhogy rögtön elkezdtem új kurzusokat, lehetőségeket keresni. Egy nappal később aztán jött egy másik e-mail, amelyben Eötvös Péter felkért, hogy segédkezzek a Gruppen betanításánál. Mivel ez a munka igen jól sikerült, lehetőséget kaptam, hogy egy évvel később Svájcban, szintén egy Stockhausen-darab, a Mixtur 2003 előadása során asszisztensként dolgozzak mellette. 2010-ben a Bajor Állami Operaházban pedig a Die Tragödie des Teufels (Az ördög tragédiája) című operáját is vezényelhettem. Nagyon sokat tanulok az Eötvös Péterrel folytatott munka során, élmény látni, azt a precizitást, ahogyan a zenekarral dolgozik, és ahogy a partitúrát elemzi, ezt a precíz munkát próbálom én is minden esetben megvalósítani.
- Ön nemcsak karmester, hanem zeneszerző is, és gyakran vesz részt kortárs zenei produkciókban. Hogy látja a kortárs zene jelenlegi helyzetét?
- Sajnos manapság csak egy nagyon szűk réteg hallgat kortárs zenét. Márpedig nagyon fontos lenne, hogy minél többen értsék és szeressék a kortárs zeneszerzők műveit. Nekem az a célom, hogy 20-30 év múlva is legyen komolyzene, méghozzá olyan komolyzene, ami érdekli az embereket, ami pusztán az - általam egyébként szeretett és igen nagyra becsült - klasszikus repertoár újra- és újra-előadásával nem megvalósítható.
- Miként lehet hát nagyobb közönséget megnyerni a kortárs zenének?
- A zeneszerzők legfőbb feladata a körülöttünk lévő világ megértése kell, hogy legyen. Csak így lehet képes valaki olyan zenét írni, ami a közönséget érdekli, amit magáénak érez. Én karmesterként is arra törekszem, hogy például egy Mahler-szimfónia előadásakor ne csak azt adjam át a közönségnek, ami a kottában van. A közönségnek nemcsak értenie, éreznie kell, hogy hogyan élhetett, mit gondolhatott a zeneszerző. Mahler esetében valahogy meg kell mutatni, hogy ez az ember annyit és úgy szenvedett, hogy azt a 21. század európai embere szinte el sem tudja képzelni.
- Vannak tervei zeneszerzőként is?
- Karmesteri elfoglaltságaim miatt kevés idő marad valódi zeneszerzői tevékenységre, vagyis arra, hogy leüljek egy üres kottapapír fölé és megírjak egy művet - ilyen értelemben talán soha nem is voltam zeneszerző. Számomra viszont egy hangverseny programjának összeállítása is valamelyest zeneszerzői feladat, mert ugyan karmesterként reprodukáló művész vagyok (hiszen a produktum, maga a darab, már megszületett 50, 100, 200 évvel korábban), fontos számomra, hogy alkossak is. Egy koncert műsora viszont már önmagában is hatással lehet a közönségre. Február 22-én a pécsi Pannon Filharmonikusokkal adandó koncertünkön például három, egy korszakból származó, de teljesen eltérő karakterű művet adunk elő. Richard Strauss Don Juan című szimfonikus költeménye hihetetlenül szenvedélyes, virtuóz zene, míg Wagner Wesendonck-dalai nagyon aprólékosan kimunkált, egészen miniatűr világokat bemutató darabok. A szünet után elhangzó Mahler: IV. szimfónia pedig majdnem minden hangszercsoportot szólistaként kezel, és egészen elképesztő, ahogy a maga monumentalitásában a földi dolgoktól eljut egészen a paradicsomi létig. Egy ilyen műsor összeállítása és kidolgozása igazi alkotómunka.
- Milyen feladatok várnak önre karmesterként?
- Először is remélem, hogy jövőre folytathatjuk majd a munkát a Pannon Filharmonikusokkal. Első koncertünkön Liszt- és Wagner-műveket adtunk elő, most kicsit tovább mentünk Strauss és Mahler darabjaival, 2015-ben talán folytatjuk a sorozatot. Bár elég széles repertoárt tudhatok magaménak, mégis inkább a német zenék állnak hozzám közelebb, Wagner, Strauss és Mahler világa, főként az ő műveiket vezénylem majd a következő időszakban, Svájcban és Németországban is.
- Magyar szülők gyermeke, s bár Németországban nőtt fel, sokadszor dolgozik, lép fel Magyarországon. Szeret magyar közönség előtt fellépni, magyar zenészekkel együttműködni?
- Hogy erre válaszoljak, elmesélek egy történetet. 18-19 évesen gyakrabban jártam Magyarországon, rendszeresen hallgattam koncerteket a Zeneakadémia Nagytermében. Egy alkalommal Jandó Jenő kísért egy énekest, Kodály és Bartók dalait adták elő. Egyszer csak azt vettem észre magamon és a körülöttem ülőkön, hogy mindnyájan megindultan hallgatjuk a hangversenyt, sokaknak könny csillant a szemében. Ez az a fajta őszinteség, amit nagyon szeretek a magyar közönségben, és amit szinte sehol máshol nem tapasztalok. Németországban a közönség képes kifütyülni a karmestert, még mielőtt az felemelné a pálcáját, ha előzetesen rossz kritikát olvastak róla. Magyarországon akár ismeretlen művésznek is megadják az esélyt, hogy jó koncertet adjon. A magyar zenészek pedig valóban világszínvonalúak, és ami különlegessé teszi számomra az itteni a munkát, az az, amit Fischer Ivántól tanultam, amikor asszisztensként dolgoztam mellette: Magyarországon valóban minden koncert ünnep - a zenészek számára is.
további információ: www.biromusic.com
hírlevél
