Nem zenész családba születtél, de elmondásod szerint mindig is tudtad, hogy előadóművész szeretnél lenni.

Számomra is rejtély, miért ez iránt éreztem elhivatottságot, hiszen soha nem éreztem nyomást, hogy zenész legyek. Egy pici faluban nőttem fel, a Veszprém megyei Noszlopon, egyszerű emberek között. Nem láttam magam körül példát művészekre. Én nem a sikerre vagy a csillogásra vágytam, hanem a kifejezésvágy hajtott kisgyerek koromtól fogva. A szüleim és a családom mindenben segítettek nekem, nagyon hálás vagyok nekik ezért. Tizennégy évesen elengedtek Budapestre, több mint tíz éve itt élek, és második otthonomnak tekintem a fővárost. De Noszlop maradt a bázis a mai napig.

Van benned tehát a vidéki identitásból?

Lokálpatrióta vagyok, és fontosnak tartom azokat az értékeket, amelyek között felnőttem. Nem vagyok más attól, mert színpadon állok. Ez a szakmám, ez a hivatásom, de nem vagyok semmivel feljebbvaló, mint az, aki ott kétkezi munkás.

Ács Dominika (Fotó/Forrás: Kárpáti Hedvig / Hedzsi's Photography, hedzsisphotography.hu)

Arra emlékszel, hogy miért a fuvolát választottad?

Inkább arra nem emlékszem, amikor nem volt az életem része. A faluba hétvégente jött egy zenetanár, akitől elkezdhettem tanulni. Nagyon jó élmény volt, mert a zenét úgy sajátítottuk el, mint egy nyelvet. Nem volt külön szolfézs és külön hangszeres óra, hanem zenélni tanultunk, és ezzel egy időben annak a lejegyzését. A kotta olvasása és lejegyzése természetessé vált, eszközül szolgált arra, hogy a zenei nyelvet megértsem, és használni tudjam. Emiatt sosem utáltam a szolfézst, mint sok gyerek. Utána Ajkára kerültem zeneiskolába, Kovács Imréhez, aki alapfokon a legjobb tanár volt, akit kaphattam.

Miért volt jó tanár?

Nagyon szisztematikus volt, ahogy tanított. Én akkor tudok jól fejlődni, ha rendesen felépített módszert látok, egyfajta tudatosságot, ami miatt maximálisan kialakul a bizalom a tanítvány részéről. Volt Imre bácsiban egyfajta szigor, vagy talán következetesség, ami végtelen kedvességgel párosult. Ettől éreztem, hogy szeret és támogat. Nem volt elfogult, mindig őszintén mondta el a véleményét. Felismerte, hogy én elég kompetitív vagyok, és minden lehetőséget megragadott, hogy versenyeken részt vehessek.

De az összes tanáromra, mesteremre igaz, hogy nem találhattam volna náluk jobbat. A konzervatóriumi évek alatt Horgas Esztertől tanulhattam, akit mesteremnek tekintek.

Az évek folyamán hihetetlen szeretetkapcsolat jött vele létre, a legnehezebb időszakaimban is rendíthetetlen bástyaként állt mellettem. Az akadémiai éveimben Sebők Erikától tanulhattam, aki számomra csodálatos példa arra, hogyan érdemes, és hogyan kell első fuvolistaként jelen lenni egy zenekarban. Alázata, munkamorálja és a tökéletességre való törekvése mintaként szolgál számomra. Mellettük számos fantasztikus tanárral, mesterrel dolgozhattam együtt, akik fontos részei a pályámnak, ilyen Löwenberg Dániel, Szakács Ildikó, Kiss Gyula, Bikfalvy Júlia, Horgas Ádám, Henrik Wiese vagy akár a karmesterek, akikkel játszottam, mint Kocsis Zoltán, Kobajasi Kenicsiró vagy Pinchas Steinberg.

Amikor én is tanítással kezdtem foglalkozni, példaként és motivációként álltak előttem, és állnak a mai napig, hogy hogyan kell viszonyulni egy növendékhez.

Kérlek, mesélj a hangszeredről! Neked mit jelent a fuvola?

Most már szinte testrészemmé vált, mindig a közelemben van a hangszer, semmivel sem alakítottam ki ilyen kapcsolatot a materiális dolgok közül, mint a fuvolámmal. De azt is csodálatosnak tartom, amit a mitológia mesél az eredetéről. Egy nőből lett ez a hangszer.

Hogy szól a történet?

A görög mítosz szerint Pán beleszeretett egy Siringa nevű nimfába, és üldözte őt. A nimfa elmenekült, egy nádasban bújt el, és kétségbeesésében az istenek segítségét kérte. Az istenek nádszállá változtatták, Pán pedig haragjában kivágta a nádat, és hangszert készített belőle. Ebből lett a pánsíp, ami a fuvola őse.

Van a hangszerben valami misztikus számodra?

Nemcsak fuvolázol, hanem énekelsz is.

Gyerekként táncolni, énekelni, rajzolni és drámaszakkörre jártam. Az ének valamivel komolyabb súlyt kapott a többinél, a Zeneakadémia mellett főszakként tanultam a konzervatóriumban. Végül a Zeneakadémián nem folytattam klasszikus ének szakon, úgy éreztem, nem az én utam. Nem gondolom, hogy döntenem kellene a kettő között. Persze ebben is kíméletlen vagyok önmagammal, csak olyan produkcióval állok ki énekesként, ami teljesen színpadkész. Nem akarom megkapni, hogy egész jól éneklek ahhoz képest, hogy fuvolista vagyok.

Talán hozzáad a fuvolázáshoz is, hogy énekelsz, nem? Zeneiségre tanít.

Én is úgy gondolom. Ha énekről van szó, akkor persze főként könnyűzenét, jazzt, esetleg népzenét éneklek, és sokat improvizálok.

Ács Dominika (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)

És a hangszereden is improvizálsz?

A konzi alatt lettek olyan barátaim, zenésztársaim, akikkel természetes volt, hogy elkezdtünk improvizálni. Ezekben a formációkban énekeltem is, és azt éreztem, hogy ez nagyon felszabadít, kifejezetten sok új ajtót nyit meg. A hangszeremmel is teljesen másfajta kapcsolatom alakult ki. De a mai napig bennem van a félsz, amikor felbukkan a gondolat, hogy én klasszikus fuvolista vagyok, szabad ilyet csinálni? Nehéz klasszikus zenészként elengedni bizonyos gátlásokat, megköt minket a kotta, és az oktatási rendszert inkább konzervatívnak mondanám.

Nagyon érdekes, amit mondasz, és több komolyzenésztől visszahallottam már ugyanezt. Hogy amikor kiléptek egy skatulyából, akkor az első érzésük az volt, hogy milyen felszabadító. A második meg, hogy: szabad ezt?

Örülnék, ha mi, klasszikus zenészek le tudnánk vetkőzni ezeket a gátlásokat, mert gyakran akadályozzák a fejlődésünket. Pont abban, ami a legfontosabb,

_dsc1978-091059.jpg (Fotó/Forrás: a tulajdonos engedélyével)

Hol vagy most? Már az úton, vagy még az útkeresés szakaszában?

Alkotó típusú karakter vagyok, nem érzem, hogy megérkeztem volna már, de szerintem mindig egy kicsit útkeresésben leszek. Nyitottnak kell lennem, hogy észrevegyem, mi inspirál, milyen környezetben, milyen emberekkel szeretek együtt dolgozni, alkotni. Nagyon fontos, hogy megőrizzem az ötleteket, mert lehet, hogy évekig motoszkálnak a fejemben, de egyszer megnyílnak előttük az ajtók, és megteremtődik rájuk a lehetőség.

Február 12-én Bogányi Gergellyel lépsz fel a Zeneakadémia nagytermében. Hogy ismerted meg őt?

A véletlenek vezettek idáig. Öt évvel ezelőtt, amikor egy fuvolatanári álláshirdetésre jelentkeztem a szobi zeneiskolába, nem tudtam, hogy Bogányi Gergely az intézmény igazgatója, és ő fogad majd az irodában. De nem az volt az első találkozásunk, néhány évvel azelőtt már találkoztam vele a Prima Primissima-díjak átadóján a Müpában – egy évben tüntették ki ugyanis a Weiner Konzit és őt. A díjátadó előtt pár nappal még a Müpa karzatáról kislányként csodáltam a játékát, nagy pillanat volt egyszerre testközelből látni, és valamennyi ott lévő díjazott művészt. Fantasztikus érzés, hogy épp tíz évvel később muzsikus társaként állhatok vele egy színpadon.

Miután megkaptam az állást, rendkívül közvetlen, allűröktől mentes embernek ismertem meg, aki nem zöldfülű tanárként, hanem kollégaként tekintett rám. Akkor is vele hozott össze az élet, amikor az első munkanapomat töltöttem a Győri Filharmonikusoknál, és éppen ő volt a koncert szólistája. Akkor vetette fel Gergő, hogy játsszunk együtt. Nagyon szereti Fauré A-dúr szonátáját, amit játszani fogunk, és szintén ő javasolta Schubert „Trockne Blumen”-variációit, ami egyenesen álomdarab számomra, bár magamtól soha nem mertem volna ezt a darabot javasolni, hogy aztán ezzel lépjünk a Zeneakadémia nagyszínpadára. Fantasztikus együtt készülni a koncertre, megtapasztalni, milyen, amikor szárnyalunk a zenével, és tényleg csak a zene létezik.