A bemelegítő Glinka-nyitány friss-ropogós előadását követően Patricia Kopatchinskaja viharzott be a színpadra. Ha transzformálható és raktározható lenne az az elképesztő mennyiségű energia, ami ebből a fiatal moldáv hegedűművésznőből sugárzott, jelentősen csökkennének a Nemzeti Hangversenyterem rezsiköltségei. Ízlés és fegyelem nélkül persze nem sokat érne ez az adottság; Kopatchinskajában azonban mindkét tulajdonság megtalálható, s így parttalanul áradó energiáit egészen szűk keresztmetszetű csatornákon is képes átvezetni.

Hegedűhangja Stravinsky 1931-es Hegedűversenyének előadása során hologramként változtatta színeit és tónusait. A két középső ária-tétel hűvös bensőségességéhez remekül találta meg a dús, érett, de a romantika partján mégis innen maradó hangot, és a polarizált, de nem túljátszott karaktereket. Hátborzongató volt a harmadik tétel néhány „senza colore” pianója, nem is szólva arról a második tételbeli, már-már paranormális jelenségről, melynek előidézésében Stravinsky igazi mester: a középrész előtt a klarinét és a hegedű találkozásából olyan hangszín született, amelyben már nem lehetett érzékelni a két komponenst, csupán egy, idegenségében is vonzó, oszthatatlan hangzást. A Capriccio megjelölésű zárótételből aztán az is kiderült, hogy Kopatchinskaja zenei neveltetése során a szemtelenül könnyed, behízelgő modort is elsajátította, és nem fél a vad gesztusoktól sem: a finálé Sacre-ot idéző szakaszában szinte ütőhangszerként kezelte a hegedűt.

Kopatchinskaja két ráadással köszönte meg a közönség tapsát. Elsőként az 1935-ben született osztrák szerző, Otto Zykan „Das mit der Stimme” című kompozícióját játszotta. Ez az „éneklő hegedűsre” íródott mű a virtuóz hangszerkezelésen kívül, helyesebben azzal egy időben komoly topogási, dobbantási, lalázási és pörgési képességeket kíván előadójától. Az egyszemélyes show-műsor után Bartók Bánkódás című hegedűduóját hallottuk; a két megindítóan szép percet Kopatchinskaján kívül a Nemzeti Filharmonikusok első hegedűsének köszönhettük.

Bevallom, Stravinsky után nem vágytam Dvořák IX. szimfóniájának szimmetrikus, édes, szép „új világára”; ha nem tudósítónként lettem volna jelen a koncerten, „a csúcson kell abbahagyni” jelszavát követve alighanem hazaindultam volna a szünetben. Hogy kár lett volna, arról igazán csak a szimfónia második tételében győződtem meg, bár a Nemzeti Filharmonikusok a két utolsó tétel kisebb lötyögéseitől eltekintve most is azzal a kiváló felkészültséggel és muzikalitással játszottak, amellyel az utóbbi időben elkényeztették közönségüket. A lassú tétel híres angolkürt-témájának megszólaltatója olyan mesteri módon puhította el frázisainak végét, hogy a hallgató azt sem tudta: a hang vagy már csak annak emléke szól a Nemzeti Hangversenyteremben. S ez a varázslat még egyszer megismétlődött a tétel végén, ezúttal az angolkürt felhívására meg-megtorpanva válaszoló szólóhegedűnek köszönhetően. A rézfúvós kar, melynek tagjai számára hazai pályának számít „Az Új világból” szimfónia, az első tételben tapasztalható apróbb fáziskésések után hangszínre és minőségre nézve egyaránt fényesen teljesített. Csak azt sajnáltam, hogy a finálé második tételt idéző akkordsorában a rezek hatalmas hangereje miatt a vonósoknak mindössze a látványában gyönyörködhettem.

A jó érzékkel kiválasztott ráadásszám Dvořák e-moll Szláv tánca volt az op. 72-es sorozatból; a szomorkás-nosztalgikus tétel teremtette cseh kisvárosi miliőben maga Hrabal is jól érezte volna magát a Lágymányosi híd lábánál.

(2005. február 24. 19:30 Nemzeti Hangversenyterem – A Nemzeti Filharmonikus Zenekar koncertje; Glinka: Ruszlán és Ludmilla – nyitány; Stravinsky: Hegedűverseny; Dvořák: IX. „Az Újvilágból” szimfónia, op. 95; km.: Particia Kopatchinskaja (hegedű); vez.: Berkes Kálmán)