Alfred Brendel neve egybeforrt Beethovenével. A zongoraművész elsőként készített lemezfelvételt a zeneszerző összes zongoraművéből, háromszor rögzítette a zongoraszonátákat, utoljára 1990-ben, amikor egészen újragondolta megközelítését a zenetörténet megkerülhetetlen alkotásai felé.

Brendel valójában purista. Nem egoista virtuóz, nem mutatványos, hanem azt vallja, amit Stravinsky zeneszerzőként rögzített: „Ne interpretálja a zenémet, csak játssza el a hangokat.”

Alfred Brendel / Beethoven: Szonáták és zongoraversenyek (Fotó/Forrás: Decca, 2010)

Szokatlan úton jutott a pálya csúcsára. 1931-ben született a mai Csehország északkeleti csücskében, Wiesenbergben. Nem volt csodagyerek, vagy legalábbis nem-zenész szülei nem vették észre. Tizenöt éves koráig nem látott operát, nem vett részt hangversenyen, szórványosan kapott zongoraórákat. A háború után aztán felgyorsult zenei fejlődése, egy ideig saját maga tanult. „Egy tanár túl meghatározó hatás lehet” – mondta. – „Autodidaktaként megtanultam, hogy ne higgyek el semmit, amire nem jövök rá magam is.”

Grazban szerzett diplomát, ahol 1948-ban első koncertjét adta.

A háborús évek mély nyomot hagytak a személyiségén, és az élethez való ironikus, abszurd viszonyulás később is jellemezte. „Nyugtalan évekkel a hátam mögött, rendes otthon és elérhető zongora nélkül, rádöbbentem, hogy sok mindenben fel kell zárkóznom.

Később, elismert művészként előadásokat is tartott a zenei humor különböző formáiról. Ebben a tekintetben nagyra értékelte Haydnt és Beethoven Diabelli-variációit.

Nem beszélve Für Elise-előadásáról, amelyet még annak is ajánlok, aki nem szívesen hallgatja az agyonjátszott bagatellt: Brendel peckes, miközben a zongorarepertoárját édességét játssza. Lehetetlen nem hallani benne a humoros kacsintást (Daniel Felsenfeld zeneszerző észrevétele).

Mentora volt az egykori Liszt-tanítvány, Edwin Fischer, akiről így írt: „Fischerrel az ember közelibb kapcsolatba került a zenével: nem volt elfüggönyözve a lelke, amikor közönség előtt játszott.”

Egy olyan korban, amikor a klasszikus zenében elvált, ki előadó és ki zeneszerző, Brendel jól fogalmazta meg az előbbi szerepét: „Előadóként – ami a kurátor, a kivitelező és szülés hármas funkcióját jelenti, nem érdekelnek a klisék, hanem az, ami különleges és egyedülálló.”

A szokatlan kacskaringók ellenére róla mégsem mondhatjuk, hogy megkésve tört volna be. 1951-ben, húszévesen készítette első hangfelvételét. A posztháborús időszakban fellendült a művészeti élet. Nem csak Beethoven volt szíve csücske, Schubert „felháborítóan elhanyagolt” kései zongoraműveinek előadását is lelkiismereti kérdésnek tartotta. És persze Mozart – de „nem az aranyos Mozart, nem a parfümfelhős Mozart, nem a szentimentális Mozart”. Volt, akiket alig vagy egyáltalán nem játszott, alig játszott Bachot, germanofilként nem játszott francia zenét, és épphogy csak egy kicsi Chopint. Szellemes megjegyzése szerint ha a paradicsomban csak Verdit játszanának, esetenként inkább átlátogatna a pokolba.

Gyakran írják róla, hogy a már említett hármas, Fischer, Kempff és Cortot tették rá a legnagyobb hatást, de Brendel máshogy vélekedik. „Számomra az éneklés a zene esszenciája” – mondta, hozzátéve, hogy énekesektől és karmesterektől tanult a legtöbbet.

Utoljára 2008 szeptemberében járt Budapesten, a Fesztiválzenekarral három koncertet adott a Zeneakadémián. Akkor már tudni lehetett, hogy visszavonul. „Valamit azonban mégis tud, ami a legnagyobbak közé emeli. Ízlés? Műveltség? Lelki-szellemi finomság? Érzék az elegancia iránt? Tanácstalanul rakosgatom egymás után a szavakat…” – írta fellépéséről Kovács Sándor. (Brendel maga is elmélázott egyszer a kérdésen, és erre jutott: „Nem vagyok zsidó, amennyire tudom, nem vagyok kelet-európai, a szüleim nem voltak zenészek (nem szólt otthon zene), jó memóriám van, de nem kiemelkedő, nem blattolok jól, fogalmam sincs, miért nekem sikerült.”)

Ugyanazon év decemberében a bécsi Musikvereinban adta utolsó koncertjét. Ezután mesterkurzusokat és előadásokat tartott, esszékötete jelent meg, nem véletlenül nevezték „a gondolkodó ember zongoristájának”. Az utóbbi években hallásproblémákkal küzdött, amelyre 2015-ben megjelenő, Music, Sense and Nonsense című könyvében reflektált.

„A hallásnak megvannak a saját emlékei. Emlékszik a kutyára, amely hirtelen ugatásával megijesztett gyerekként. A népdalokra, amellyel a dadus ringatott. A berlini, dadaista kabarédalra, amelyet anyám ártatlanul énekelt: Kitépem egy szempillámat, és halálra döflek vele. Hitler, ahogy elővarázsolja a mindenhatót. Goebbels gügyögő hangja. Szirénák, üvöltő repülők, bombarobbanások. Ljuba Welitsch mint Salome. Edwin Fischer gyönyörűen összecsengő zongorajátéka. Maria Casares mint Lady Macbeth Avignonban. Ralph Kirkpatrick két Scarlatti-szólóestje. Gré Brouwenstijn mint Leonore a Fidelióban. Ligeti Aventures et Nouvelles Aventures című művének epifániája. Peter Brook Szentivánéji álmának varázslatos zajai. És mindenféle nevetés…”

Alfred Brendel

Alfred Brendel január 5-én ünnepelte 90. születésnapját. Nemrégiben a Decca újra elérhetővé tette a náluk készült összes hangfelvételét. Előadóművész. Akkor derült ki a művész előtt is, hány albumról beszélünk: száztizennégyről. Előadóművészek esetében ritkán beszélünk ekkora korpuszról, s ez különös helyet biztosít számára a kánonban: Brendel megkerülhetetlen, pedig „csak” interpretátor; rendkívül híres, de nem szupersztár.

^{(források: ABC, Guardian, Steinway.com, Wiki, Fidelio)}