Húszéves voltam a rendszerváltáskor, és máris nagyon elegem lett, hogy gyakorlatilag lehetetlen a frissen betört hanghordozón, CD-n beszerezni kedvenc előadóm lemezeit. Fischer-Dieskaunak hívták a nagy példaképet, bakeliten is csak módjával tudták felmutatni a közkönyvtárak, azazhogy mindenhol volt tőle valami, de rendszerint ugyanaz. A magasságos Rádióból kimásolni ezt-azt éppoly lehetetlennek tűnt, mint adásokból összeszedni azt, amijük van: egész nap ugrásra készen ülni a magnó rec és play gombjai felett. Három éve gyűjtöttem már őt, a nagy német baritont, és egyszer belelapozva a Ki kicsodába, felfedeztem berlini postacímét. Elkészült hát egy angol levél, amelyben elsírtam bánatom, a hozzáférés hiányát, s hogy már minden pénzt elköltöttem a kiadványaira. Mivel az unokatesómék polaroid gépe véletlenül nálunk maradt hétvégére, csináltattam egy képet magamról, amint Dieskau-CD-imtől övezve ülök a szőnyegen, lábamnál további kazettákkal és nagylemezekkel. Mindezt szépen be a borítékba, aztán várni, mint a palackposta után szoktak a hajótöröttek. Nyár volt, vakító és nagyon régi nyár, sosem hittem válaszban, az akkori barátnőmnek Belmondo se írt vissza bakfiskorában.

Egyszer aztán vevény jött. Zalakarosról küldtek valamit, a veszprémi nagypostára kellett beizzadnom érte. Még akkor sem esett le, amikor kipréselték egy ablakon a nagyalakú, gondosan összeragasztgatott csomagot. Feladó: Dietrich Fischer-Dieskau, ez állt rajta. Akkorát dobbant a szívem, mint az eggyel korábbi nyáron még a szovjet ágyúk a Bakonyban. Azonnal szanaszét szakítottam, számomra senki nem tudott volna nagyobb értékű szeretetcsomagot összeállítani: CD-k és bakelitek voltak benne! Japán kiadású dupla Beethoven-dalokból, egy Ruzicka-mű, a Reimann-féle Lear-opera, Schubert-misék, Mozartok... Összesen vagy húsz különböző kiadvány! És egy dedikált fénykép, amelynek hátoldalára az akkor még aktív művész felrótt pár sort: ez minden, amit küldeni tud, neki sincs több támpéldánya. És sok sikert kíván.

Huszonkét éve lóg a falon ez a fotó, ma kell levennem, megforgatnom.

Ma, 2012. május 18-án, tíz nappal 87. születésnapja előtt, hajnali hat órakor a másik otthonában, a starnbergi tóparti házban elcsendesült a 20. század legnagyobb énekese. Dalban, oratóriumban, operában, Schütztől Bartókig, Kodályig és Henzéig ezer stílusban, énekprofesszorként, karmesterként, szakíróként és festőként is működött, lakásainak halljában hatvan éven át tartotta vetítéses portré-előadásait. A világ legtöbbet rögzített művészének alapból mintegy ezer lemeze készült, de rádiófelvételek kiadásával - alig túlzás - naponta bővül e szám. A kalózlemezekről nem is beszélve: utolsó interjúinak egyikében szórakoztatónak nevezte a gyakorlatot, amely élő előadásainak rissz-rossz hangminőségű felvételeit dobja piacra. "Igyekszem megszerezni őket" - tette hozzá, mert hatalmas gyűjteménye volt saját produkcióiból is.

Képtelenség búcsúzni a lemezektől: a rövid-, aztán hosszújátékú bakelitek százaitól, az ötszáz körüli sugárlemeztől, korai Schubertjeinek friss SACD-itől, tucatnyi DVD-jétől. Összes felvételeinek katalógusától, amely önmagában 539 oldal, és Hans Sachs óriás szerepe csak egyetlen bejegyzés benne... A grafikáktól és az akvarellektől, amelyeket majd el kell hoznunk az Operába, s amelyek közül az egyik, a Fricsay Ferencet ábrázoló mától még szomorúbban függ a nappalinkban, hisz mindkét hőse halott immár... A könyvektől: csak az első volt a Schubert-dalok nyomában, valamennyiünk olvasmánya Tandori-fordításban. Az énekelt 42 év lezárása után jöttek sorban a többiek: Schumann, Wagner, Nietsche, Debussy, Zelter, Furtwängler és mások a fókuszban, nagyesszék és enciklopédikus igényű opuszok az éneklés történetéről. És egy játékfilm is: a kleisti Heilbronni Katicában színészként vállalt szerepet.

Utolsó heteiben Wagnert hallgatott, Toscanini-felvételeket. Ő, aki kivétel nélkül minden jelentős karmesterrel fellépett, aki a század második felében működött, csak egyvalakivel nem: vele. Egyikük túl fiatal, másikuk túl idős volt akkor. Hát ez az elmulasztott találka ma reggel hat órára megszerveztetett. Mondom, mintha tudnám, de hát Dietrich Fischer-Dieskau istenhite is rejtőzködő volt, miként ő maga, csakhogy a 75 felénekelt Bach-kantátából, a passiók Jézusaiból röntgensugarak nélkül is mutatja magát a hit.

Még tárgyaktól se búcsúzom, hát még a legendától: képtelenség volna. Az elején emlegetett deus ex machina-csomag kézhezvétele után két évvel, épp a születésnapomon tette le a lantot - ennek is húsz éve már. Aktív maradt reneszánsz foglalatosságaiban, miért épp most hagyná abba végleg? A hatvanas-hetvenes évek csúcsán viccek is aláhúzták grandiózusan épülő életművét: az év legjobb 100 Dieskau-lemezéről beszéltek...

A hosszú kór pirruszi győzelmet aratott, gyászol most családja, felesége, a nagyszerű szoprán, Várady Júlia és a világ. A szót dalolni, dalt szavalni jelszó érvénye viszont nem változik, a művészet komplexitása és egyszerűsége az ő példájában eztán is hozzáférhető. Az etalon tehát marad, és mind tudjuk otthon ma este, holnap is, hol találjuk a magunk Fischer-Dieskauit.