Schubert közkedvelt, nagyszabású kamaraműve, a Pisztráng-ötös elismerésre méltóan aprólékos kidolgozottsággal szólal meg, ha ez kevés is ahhoz, hogy a több mint negyven perces művet ne érezzük annyinak… A felvétel legkevésbé meggyőző vonása a zongorahang, amely sokszor kifejezetten idegen testként hat a lágyan frazeáló vonósok körében. CD-ről lévén szó, nem szeretném mindezt teljesen a zongorista nyakába varrni, tüzetesebb újrahallgatásaim után már élek a gyanúperrel, hogy Haefliger mellett ebben részben a hangszer (beállítása, mikrofonozása), részben pedig a „csodálatosan csillogó és plasztikus” hangért mindenre kész hangmérnökök is felelősek. Kár, mert különben sok erénye is van Takácsék játékának, kifejezetten hálás vagyok például a második tétel tempójáért, amelyet sokszor elviselhetetlenül vontatottan hall az ember.

A másik két mű felvétele már sokkal több örömöt okozott. Wolf Olasz szerenádja, amely a kitűnő dalszerző kevés hangszeres művének egyike, igazán elbűvölő kis darab, tele bájjal és humorral. Kor és helyszín egyezősége folytán szinte önként adódna az összehasonlítás a Brahms-kamaraművekkel, de ennek itt nincs helye. Wolf szerenádja nem egy Brahms-kvintett — de nem is akar az lenni. A kvartett látható (tehát hallható) élvezettel adja át magát a mű sodrának, enged időt a gesztusoknak — s épp ez az, ami a Schubertből néha számomra oly nagyon hiányzott.

Bevallom, ez volt az első felvétel, amelyen a közismert Kis éji zenét vonósötösön hallottam és igencsak féltem, hogy beidegződésim önkéntelenül is előítéletet szülnek bennem (hisz’ pl. a Liszt Ferenc Kamarazenekar Mozartja után igencsak nehéz „váltani”). Ennek ellenére a Takács-kvartett felvétele nálam teljes sikert aratott. Fő kamaramuzsikusi erényeik, pontosságuk, együttgondolkozásuk talán ezen a felvételen a legszembetűnőbbek. Mindenkinek ajánlom, hogy ismerje meg ezt a vonósötös változatot is: akármilyen kellemes emlékei is vannak a kamarazenekari előadásokból, ígérem, hogy új arcait fogja felfedezni ennek a talán örökre népszerű műnek.